A párthus nyelv jól ismert a 20. században megismert nyelvemlékei alapján. A ma már kihalt párthus nyelv, az indoeruópai nyelvek iráni ágába tartozik. (nyelvészeti szakirodalomhoz és a párthus nyelvtanhoz l: W. Sundermann: Parthisch in: R. Schmitt (szerk.) Compendium Linguarum Iranicarum, Wiesbaden 1989. 114-137.) A párthus nyelv közelebbről az iráni nyelvek középiráni korszakában, azok északnyugati csoportjába tartozott, minden ókori és mai iráni nyelvvel igen könnyű bizonytani rokonságát nyelvtana alapján.
Az iráni nyelvek között a párthus nyelv legközelebbi rokona a középperzsa. A párthust nagyjából a Kr.e. 4. század és a Kr.u. 9. század között beszélték, de még ezután is használták a manicheus egyház bizonyos csoportai szakrális nyelvként.
A párthus nyelvnek számos emléke maradt fent (több tízezer niszai párthus osztrakon a mai Türkmenisztán területéről, párthus nyelvű királyfeliratok a párthus és a szászánida korból, tekintélyes mennyiségű manicheus párthus egyházi irodalom), melyek nagy része ma már fordításokban is hozzáférhető. A párthus nyelv lejegyzésére vagy a sémi eredetű arámi írást (osztrakonok, királyfeliratok) vagy a szintén sémi eredetű palmyrai írást alkalmazták (manicheus párthus).
A párthusok iráni eredetűek
A párthusok származása, etnikai háttere esetében sem látunk mást, mint iráni hatásokat. A párthusokról, azok etnikai hátteréről Hérodotosz, Sztrabón, Iustinus, és Ammianus Marcellinus a legfontosabb ókori elsődleges forrásunk.
A legfontosabb a korai párthus történelemre vonatkozó forrásaink magyarul is olvashatóak: Sztrabón a párthus birodalomról: Ókori keleti történeti chrestomathia, szerk. Harmatta J.(1965), pp. 336 sk. (Sztrabón, XI, 9) (Hahn I. ford.); Iustinus, Világkrónika a kezdetektől Augustusig (Budapest,1992): pp. 292–303 (XLI–XLII) (Horváth János ford.) = Ókori keleti történeti chrestomathia, szerk. Harmatta János (1965), pp. 337–344 (Hahn I. ford.)
Az ókori Párthia (óperzsa Parthava, középperzsa, párthus Pahlav) elnevezés alatt két régiót értünk. Az egyik a Kaszpi-tengertől délkeletre fekvő tartomány, a mai Türkmenisztán és Északkelet-Irán területén, melyet már I. Dareiosz felsorol a biszotúni (behisztúni) feliratban Kr.e. 519 körül. A másik pedig az előbbi Párthia tartományból kinövő, Kr.e 247 és Kr. u. 226 között fennálló Párthus Birodalom.
Hérodotosz Párthia lakóit röviden említi I. Xerxész Kr.e. 480-479-es görögországi hadjáratában, de az óperzsa korban az achaimenida hadseregben játszott szerepükön túl nem ismerjük túl jól őket. Ennél sokkal fontosabb, hogy tisztázzuk a Párthus Birodalom létrejöttének etnikai kérdését, mely a dilettáns szerzők kedvelt témája. Kr.e. 312 és 247 között a szűkebben vett Párthia tartománya a Szeleukida Birodalomhoz tartozott. Kr.e. 250 körül Andragorasz Párthia szeleukida görög helytartója fellázadt II. Antiokhosz Theosz (Kr.e. 261-246) ellen és független állam létrehozására törekedett. Ám ekkor egy Arszakész nevű harcos és törzsei megrohanták és elfoglalták Párthiát, megdöntötték Andragorasz uralmát, és megalapították önálló államukat, a későbbi Párthus Birodalom magját.
Vizsgáljuk meg Arszakész és törzseinek származását! Iustinus szerint a párthusok (Arszakész törzseit érti ez alatt) a szkíthák menekültjei voltak, nyelvük pedig a méd és a szkítha közott képezett átmenetet. Arszakészt pedig homályos származású férfiúnak jellemzi (Iustinus XLI.4, Ammianus Marcellinus XXIII.6.2). Iustinus egy másik helyen a megbuktatott Andragoraszt jelöli meg az Arszakida dinasztia ősapjának. (XII.4.12).
Másik forrásunk, Sztrabón ennél többet árul el Arszakészről és követőiről, több verziót is megőrizve róluk: Arszakészt egyszer baktriainak, máshol a parnosz törzshöz tartozónak nevezi, a parnoszok pedig a szkíthákhoz tartozó dahákból váltak ki Sztrabón szerint. (Sztrabón 11.9.2-3.).
Arrianosz a 12. századi bizánci Szünkellosznál töredékesen fennmaradt Parthikájában Arszakészről és Tiridatészről és öt társukról beszél, akik fellázadtak a szeleukida II. Antiokhosz Theosz ellen (konkrét tartományt nem említve. Szünkellosz: Corpus scriptorum historiae Byzantinae XIII, ed. W. Dindorf, Bonn, 1829, p. 539. http://www.iranicaonline.org/articles/arsacids-index#pt1).
Az Aveszta egyik Kr.u. 6. századi középperzsa teremtéskommentárjában, a Bundahisn-ben is fennmaradt a hódító parnoszok emlékezete, akik legendás vezetőjét ’Aparnaknak’ nevezi a középperzsa forrás és Észak-Kelet Irán uraiként utal rá. (R. N. Frye: The History of Ancient Iran, Munich, 1983, 206.)
A későbbi iráni hagyomány (Kr.u. 10-11. század) többnyire csak legendás elemeket őrzött meg Arszakészről, hol az avesztai Kaj Qobádhoz (Firdauszí: Királyok könyve VII, p. 116; Tabarí I, p. 710), hol a legendás iráni hőshöz és íjászhoz, Aráshoz kötve származását (Bírúní, Abú Rayhán al-, The Chronology of Ancient Nations, London 1879. p. 118, Firdauszí, VII, p. 115).
Mindezek alapján az sejthető, hogy a későbbi Párthus Birodalom két csoportból tevődött össze: egyfelől a meghódított Párthia lakosságából, akik nagyobbrészt ott élő nyugatiráni dialektusokat beszélő irániakhoz, illetve görög nyelvű szeleukida adminisztrációhoz tartoztak.
Másfelől Párthia lakossága az Arszakész vezette jövevényekből áll. Arszakész törzseinek hátterét nézve a parnosz, daha, baktriai, szkítha népnevek említése egyértelműen és világosan ismét iráni és azon belül keletiráni törzsekre utal (a kelet- és nyugatiráni itt nyelvészeti különbségtétel). Az Arszakész-féle hódítók tehát Közép-Ázsia északi és/vagy keleti részéről érkező nomádok voltak, akik és a hozzájuk hasonló iráni törzsek egykor Kelet-Európától a mai Nyugat-Kínáig terjedő területen nomadizáltak.
Meg kell jegyezni, hogy Arszakész parnosz/daha/szkítha nomádjaihoz hasonló, Közép-Ázsiából kiinduló, keletiráni nomád invázió később is volt: Kr.e. 130 körül éppen a Párthus Birodalomra zúdult rá egy újabb keletiráni nomád szkítha invázió, akik végül a mai Kelet-Irán, Pakisztán, Afganisztán határvidékén telepednek le és később egészen az indiai szubkontinensig jutnak (Szakasztán, Indo-Szkítha Királyság).
A Magyarország területén egykor élt agathürszoszok, szarmaták, jazigok, roxolánok szintén ennek a hatalmas iráni nomád szkítha (vagy másnéven szaka) világnak a nyugatra vándorolt csoportjai voltak, melyet nyelvészeti adataink világosan alátámasztanak. Például a Duna (latinul Danubius) folyónevünk is óiráni eredetű, egy danuvati- ’folyik’ igetőre megy vissza, tehát jelentése egyszerűen az, hogy ’folyó’. (Hasonlóan a Don, Dunajec, Donyec nevekhez).
A Párthus Birodalom jelentősége
A Párthus Birodalom alapítói e két, részben eltérő hátterű, de mindenképpen iráni népcsoportok voltak, akik elég gyorsan keveredtek egymással. A kelet- és nyugatiráni elemek keveredéséből a letelepült és vélhetően jelentős számbeli fölényben levő nyugatiráni meghódítottak nyelve került ki győztesen. A párthusnak nevezett nyelv tehát egy nyugatiráni dialektus.
A két iráni és részben görög etnikai, kulturális keveredésre már Arszakész pénzei a legjobb példák: pénzein nomád szkítha viseletben, de görög érmékről ismert zsámolyon ül, kezében pedig a korábbi óperzsa tartományi kormányzók pénzeihez hasonlóan egy íjat tart.(M. T. Abgarians and D. G. Sellwood, “A Hoard of Early Parthian Drachms,” Numismatic Chronicle, 1971, pp. 103ff)
Nyelvileg nézve a párthus nyelvű források kizárólag iráni eredetűek. A párthus kancellárián a párthus mellett az ógörög nyelv úgynevezett koiné változatát is használták, ez a hellenisztikus hatások, a szeleukida hagyományok és meghódított hellenizált lakosság miatt igen fontos és indokolt volt. De ezen kívül más nyelvi hatás (altáji, finnugor stb.) nem mutatható ki sehol, sem a korai, sem a kései párthus nyelvű forrásokban.
A legtipikusabb párthus királynevek mind valamilyen előnyös tulajdonságot vagy zoroasztriánus vallási hátteret sugallnak és mind iráni etimológiával rendelkeznek (Arsak/Arszakészfiatal hős, Tirdád/Tiridatész=Tir (isten) által teremtett, Mihrdád /Mithridatész/=Mithra (isten) által teremtett, Ardaván/Artabanosz = Igazsággal felruházott, stb.).
A párthus birodalom közel 470 éven állt fent, és valóban jelentős közel-keleti állam volt. Határai a Kaukázus, Kelet-Anatólia és a szír sivatag zónájától nyúltak a mai Afganisztánig és Perzsa-öbölig. (R. Ghirsman: Médek, perzsák, párthusok, Budapest 1985.).Az államalapító I. Arszakész volt, a birodalomalítók viszont I. Mithridatész (Kr.e. 171-138) és II. Mithridatész párthus királyok voltak (Kr.e. 123-90). A Párthus Birodalom, jóllehet írott forrásokban jóval szegényesebb, mint a korábbi óperzsa és a később Szászánida Birodalom, a maga korának jelentős politikai szereplője volt. Fénykorában, a Kr.e. 1. században valóban a Római Birodalom legfontosabb közel-keleti riválisa lett, Kr.e 53 és Kr.e. 38 között több súlyos háborút is vívott egymással a két birodalom, a tét a Földközi-tenger keleti medencéjének a birtoklása volt. Ennek során a párthusok II. Orodész (Kr.e 54-38) uralma alatt súlyos vereséget mértek az első római triumvirátus tagjára, Crassusra Kr.e. 53-ban Carrhae-nál, ahol Crassus maga is életét vesztette, több római legió, számos római hadijelvény pedig párthus kézre került. A párthusok Iulius Caesar halála után maguk is támadólag léptek fel és több alkalommal lerohanták Szíriát, Kis-Ázsiát és egyszer még Jeruzsálemet is elfoglalták. Hódításaik külső és belső problémáik miatt azonban nem bizonyultak tartósnak, a két birodalom konfliktusának végét az Augustus és IV. Phraatész (Kr.e 37-Kr.e.2) párthus király által az eufráteszi határ meghúzása jelentette. Az eufráteszi határ tartósnak bizonyult, s a nyugati határvonalon Traianus vagy Septimius Severus párthus háborúi sem változtattak lényegesen. A párthus államot a dél-iráni szászánida perzsa dinasztiába tartozó I. Ardasír döntötte meg Kr. u. 224 és 226 között. (G. Herrmann, Perzsa reneszánsz, Budapest 1988, pp. 26–41: a párthus birodalomról, 48–68: római–párthus kapcsolatok, háborúk.)
A dilettáns szakirodalomtól eltérően nem kell a Párthus Birodalomban egy antagonisztikusan és megrögzötten nyugatellenes államot látni és láttatni. Ideológiai téren a párthus királyi dinasztia számos korábbi kulturális hatást olvasztott be sajátjába. Ahogy egyre nyugatabbra helyezték át fővárosaikat (előbb a mai türkmenisztáni Nisza, majd a mai Iránban Dámghán/Hekatompülosz és Ekbatana, végül a mai Irakban Szeleukeia/Ktésziphón), úgy érték újabb és újabb hatások a párthus birodalmi ideológiát. Az írott forrásokban, pénzleleteken, régészeti emlékeikben egészen sajátosan keverednek saját keletiráni nomád hagyományaik a korábbi óperzsa, sőt még régebbi mezopotámiai ideológiai elemekkel valamint markáns hellenisztikus görög befolyással. A párthus királyok egyszerre és öntudatosan viselték az óperzsa-mezopotámiai nagykirály, királyok királya és a görög eredetű philhellén titulust is! ((J. Neusner, “Parthian Political Ideology,” Iranica Antiqua 3, 1963, pp. 45ff.) Pénzeik is inkább görög feliratokat tartalmaztak, miközben az első párthus fővárosból, a türkmenisztáni Niszából tízezerszámra kerülnek elő arámi betűs párthus nyelvű gazdasági dokumentumok.
A Párthus Birodalom nemzetközi kapcsolatai, belső szerkezete
Adminisztrációs téren a párthus állam mindvégig megőrizte eredeti nomád jellegét. A párthus királyi család mellett hat másik korai parnosz eredetű nemzetség uralta a birodalmat, akik szinte független fejedelmekként kormányoztak egész tartományokat. Eme párthus főnemesi famíliák (Szurén, Karén, Szpahbad, Mihrán, Zík, Szpandiád) jelentős befolyással rendelkeztek az egész korszakban, és még a szászánida korba is átmentették magukat.
A párthus államra jellemző a számos vazallus vagy névleg vazallus fejedelemség láncolata, amibe a hat főnemesi családon kívül egyéb lokális fejedelmek, városállamok, etnikai csoportok is beletartoztak (az. un frataraka fejedelmek Persziszben, Elümaisz, Kharakéné, Meszéné királyai a Perzsa öböl mentén, Adiabéné, Gordüéné, Arménia, Média Atropaténé dinasztiái, Hatra városállama, a mezopotámiai zsidóság és az ottani görög poliszok lakossága). Mindez jelentős helyi autonómiák kialakulását segítette elő.
A párthus kormányzat, bár öntudatos zoroasztriánusok voltak, meglehetős közönnyel viseltetett más vallási mozgalmakkal szemben, így számos kultusz és vallás virágzott viszonylag háborítatlanul a birodalom határain belül. Mindemellett ki kell emelnünk a Kr.e. 108-ban elindult Selyemút óriási hatását, mely Kínát és Indiát kötötte össze Közép-Ázsián át Párthiával és Rómával. A selyem, a fűszerek, nemesfémek, luxuscikkek cseréjén túl mindez jelentős vallási, kulturális kölcsönhatásokat indított el. Párthia fontos összekötő kapocs volt Róma és a Távol-Kelet között a Selyemút mentén, amelyből óriási bevételekre tett szert a párthus állam. A Selyemúton szedett vámok, adók főleg a párthusok területi hódításai megtorpanását követően a Kr. u. 1-3. században bizonyultak komoly bevételi forrásnak. A Párthus Birodalom nyugati pereme különösen jól prosperált a Selyemútból. Hatra, Dura-Európosz, Meszéné, Kharakéné, Szeleukeia, Adiabéné a hellenisztikus mezopotámiai kultúra és urbanizáció látványos központjaivá váltak a Kr. u. 1-3. században, szinte önálló életet éltek, állam voltak az államban a párthusok fősége alatt. Az itteni görög, arámi, zsidó kereskedőkolóniák kulturális öröksége máig érzékelhető számos régészeti emlék formájában. (Az egész korai párthus témához további terjedelmes bibliográfiával l: http://www.iranicaonline.org/articles/arsacids-index#pt1; Ghirsman)
Adiabéné, egy párthus vazallus királyság a Selyemút nyugati peremén és kapcsolata a Szentfölddel
Adiabéné egy. a szeleukida államban létrejött tartomány, mely a Kr. e. 1. századra párthus vazallus királysággá vált. Földrajzilag a mai Irán, Irak és Törökország hármashatára közelében a Tigris és az Orumie tó közötti terület számított Adiabénéhez, mely a korábbi Asszíria magterületein alakult ki. Központja Arbéla (a mai iraki Kurdisztánban fekvő Erbil) volt. A terület a Kr. e 1. században felvirágzó transzkontinentális Selyemút legfontosabb tranzit útvonala mentén feküdt a párthus állam nyugati részén. Arbéla legfontosabb kereskedelmi partnerei a tőle nyugatra fekvő Niszibisz és Edessza voltak. Arbéla korabeli története legfontosabb forrásainak Iosephus Flavius és Tacitus közléseit tarthatjuk. A helyi dinasztia kezdetei a Kr.e. 1. századra mennek vissza, párthus vazallus uralkodóik nevei alapján (Monobadzosz, Izatész) iráni vagy iranizált örmény/ arámi származást sejthetünk. Adiabéné esetében ki kell emelni az adiabénéi uralkodócsalád erős érdeklődését a judaizmus iránt. A Selyemút kapcsolatainak is köszönhetően - úgy látszik – a korban virágzó közösségekkel rendelkező mezopotámiai és szíriai zsidók jelentős vallási-kulturális hatást gyakoroltak az adiabénéi dinasztiára a Kr.u. 1. század első felében. Adiabéné zsidósága különösen híres volt a Tóra törvényeinek szigorú betartásáról és betartatásáról. Iosephus Flavius szerint a későbbi II. Izatész adiabénéi királyt (Kr.u. 34-57/60), I. Monobadzosz (kb. Kr. u. 20-34) idősebbik fiát egy meszénéi zsidó kereskedő Hanan (Ananiasz) térítette át a judaizmusra, míg annak anyját, Helénát a tekintélyes niszibiszi zsidó rabbi, Júda ben Bathira térítette meg. Ismeretlen időpontban II. Izatész fivére, a későbbi II. Monobadzosz (Kr.u. 57/60-68 k.) is felvette a judaizmust. Kr.u. 46-ban Heléna és Izatész Jeruzsálembe zarándokoltak és egészen Kr.u. 60-ig, halálukig ott éltek. Heléna Josephus szerint Jeruzsálemet súlyos éhínségtől mentette meg, azzal hogy saját anyagi terhére gabonát és fügét osztatott szét a városban. Mind Heléna, mind pedig II. Izatész Jeruzsálemben lettek eltemetve Kr.u. 60 körül. II. Izatész Jeruzsálemben maradt, de szintén a zsidó vallást követő fivére, az Adiabénében maradt II. Monobadzosz szintén buzgón támogatta a jeruzsálemi szentélyt ajándéktárgyakkal. Forrásaink szerint úgy tűnik, hogy II. Monobadzosz fiai is követték apjuk hitét és csatlakoztak a jeruzsálemi adiabénéi kolóniához, mivel ismert, hogy II. Monobadzosz két fia is részt vett a Kr.u. 66 és 70 közötti zsidó háborúban és a Szentföldön haltak meg vallásos zsidóként a rómaiak ellen vívott harcokban.
A fentiek különösen fontosak a ’párthus Jézus’-tézis miatt: egyfelől Heléna és családja már betért zsidóként és nem pogányként érkezett Jeruzsálembe, ahol nemrég Heléna hatalmas palotájának romjai is előkerültek. Vallási felfogásuknak semmilyen ’szkítha’ vagy ’párthus’ mozzanata nem ismert. A párthus Jézus-’tézisre’ súlyosabb árnyékot vet a kronológiai probléma. Badiny Joós és követői szerint ugyanis Heléna egy állítólagos lánya, Mirjam (vagyis Mária) volt-lehetett Jézus anyja. Heléna azonban csak Kr.u. 46-ban költözött Jeruzsálembe, tehát közel tizenöt évvel Jézus keresztre feszítése után. Ha pedig ez így van, akkor az állítólagos ’nagymama’ semmilyen kapcsolatban nem lehetett Jézussal, egyszerűen időben lehetetlen áthidalni a fennálló különbséget. E nyakatekert kronológia szerint Heléna lányának nagyjából Kr.e. 30 és Kr.e. 20 között kellett volna születnie, de nyoma sincsen annak, hogy Jézus születése előtt már zsidó lett volna és akkor született (?) lányát Jeruzsálembe küldte volna, hogy aztán hatvan (!) év múlva maga is ott temetesse el magát. Azt ugyan nem tudjuk, hogy Heléna mikor született, de aligha lehetséges kiizzadni egy olyan hihető kronológiát, mely Helénát Jézus nagyanyjaként mutatja be. (lásd: J. Neusner, AHistory of the Jews in Babylonia, 5 vols., Leiden, 1965-70.)
A Turán név és fogalom iráni gyökerei
A párthus-magyar ’rokonság’ valójában a turanizmus egyik leágazása. Kizárólag néprajzi, a lovasnomád életmódból fakadó hasonlóság, párhuzamok alapján deklarálja a párthusokat a magyarok és tágabb értelemben a ’turáni-szkítha népek’ rokonainak, mégha ilyen fogalmat (’turáni népek, nyelvek’) a nyelvészet és a történettudomány nem is ismer.
A turanizmus, a 19. században indult mozgalom a steppei népeket igyekezett egy kalap alá venni, szembeállítva őket az európai és más, főleg ázsiai letelepült kultúrákkal civilizációkkal. E mozgalom (és aligha tudományos nézet) képviselői egy nép esetében eredetileg a nomadizmusból eredő hasonló művészeti, régészeti örökséget tekintették a turáni népekhez tartozás kritériumának. A nyelvészet sosem volt az amúgy is zavaros turanizmus erős oldala.
Megjegyzendő, hogy a Turán-Tugrán-Tugrisztán név a középperzsa, újperzsa földrajzi irodalomból átvett szó, eredetileg a mai Pakisztán egy részét jelölte, később a perzsa ’turk, tork’ ’török’ szavakkal való felületes hasonlósága miatt Kr.u.10-11. századi muszlim perzsa szerzők a steppevidék felől érkező nomád törökökre alkalmazták, és a Turán fogalom a koraiszlámkortól a nomádok lakta eurázsiai steppevidéket jelölte, mely szemben áll Iránnal, a letelepült lakosok országával. Ehhez kapcsolódóan meg kell említeni, hogy Firdauszí Királyok Könyve című eposzában egy legendás mítoszt is olvashatunk a Turán névről a későókori-koraiszlámkori iráni népi etimológia spekulatív elemeként. Itt a Turán elnevezés eredeti, földrajzi oka teljesen feledésbe merült, helyette egy mitikus Túradzs nevű iráni herceget említ a steppevidékként értelmezett Turán névadójaként az eposz, aki harcban áll fivérével, Íradzs herceggel, Irán névadójával és az irániak ősével.
A turanista mozgalom eme muszlim perzsa irodalmi alkotásokból eredő második jelentést vette át a Turán fogalom felelevenítésével 19. században eurázsiaisteppevidék értelemben.A turanista mozgalom mindenféle népet egybe boronált a koreaiaktól a párthusokon, a törökségen, az amúgy máig ismeretlen nyelvű hunokon át a magyarokig.
A párthusok beemelése a turanizmusba szintén a fenti módszerrel történt, ennek során ennek kiötlői meg sem kíséreltek-kísérelnek nyelvészeti, filológiai érveket felsorakoztatni a párthusok turánisága mellett (szemben például a dilettáns nyelvészkedéssel érvelő sumer-magyar rokonítással).
Nem ritka az Aetos Dios ábrázolás egyáltalán. Képkeresö kidobálja számolatlan. Viszont a másik az nöi ábrázolás , azaz valoszinü tényleg megkülönböztetendö (Emesés)
???? Ganymedes elrablása /a Trójai királytól /. az "Olympusra" , ahol az istenek pohárnoka lett. . Hérának rá is féltékenykedni kellett..
Szereplök:
Zeusz , vagy Éosz - a hajnal istennö - , Aetos Dios (?Zeusz aranymadara) ~ elvileg Herakles lenyilazza, Promedeus miatt
Waridan magyar személynév a dömösi adománylevélben is előfordul ...
Vö. Urûd, Oródész, Vartan, Vardanész, Heródes
Lásd: Szabó Dénes: A dömösi prépostság adománylevele; in: Magyar Nyelv 1936, 56–57., 130–135., 203–206. o. Uő: A dömösi adománylevél hely- és víznevei 1138–1329 (Az itt felsorolt településeket III. Béla íratta össze.)
I. Urûd parthus nagykirály ur. Kr. e. kb. 90–80
II. Urûd parthus nagykirály ur. Kr. u. kb. 57–38
III. Urûd parthus nagykirály ur. Kr. u. 6 körül
Parthus alak: Urûd / Vîroy
Arámi ~: Wrwd
Ógörög ~: Oródész
Akkád U-ra-da-a, U-ru-da
Árpád-kori személynevek a Kárpát-medencéből:
Urud 1281>1381: Buchu filius Vrud … de villa Aztar (Sztp II/2.3: 272)1
Urod1201: tredecim mansionibus seruorum … Wollod cum duobus filys et Fornos, item Vrod (HO V: 4; Gy II: 404); 1211: In villa Fotud … sunt aratores … filii! Dudor, Vrod cum filio suo Zica (PRT X: 511)
Urodi, Uroudi, Uradi +1086: homines … Osli, Vrodi, Michael (DHA I: 254; ChAHT 25); 1138/1329: mansiones servorum … In villa Kunda: Soulum, Stephan, Martin, Dienis, Bagan, Vradi, Vitalis; In villa Tamach … Tosu, Tuke, Vradi, Behu, Vdelen, Perluke … hec villa cum terra sua data est (MNy 1936: 130, 133); 1138/1329: In villa Geu … nomina servorum … Lengen, Arunt, Vrovdi, Ianusti, Heimu; In villa Enderedi: Lapudi, Firedi, Vrodi, Keseudi, Feledi; In villa Hedekcut: Vrodi; In villa Vduornic … Vrodi, Muncas, Isaac; In villa Setkelu … mansiones Kiliani … Sudu (MNy 1936: 132, 134, 205; Gy I: 896)2
Arad 1237–1240: In predio Nul hec sunt nomina vinitorum: Melegd, Arad , Buch (PRT I: 774; Gy II: 613); 1246/1348/1408: Chazar filius Stephani et Stephanus filius eiusdem de Kynis … terram suam, que Fyged vocatur … de voluntate omnium cognatorum suorum videlicet Arad , Andree, Jule … vendidissent (ÁÚO VII: 212. 213; Gy I: 82); cr 1247: Arad et Scereda pro tota villa Ton [testes] (ÓMO 99; Gy III: 457; CDES II: 179); 1295: destructione v[ill]e Arad [in Comitatu Strigoniensi] (Gy II: 224) – Cf. Aradia, Aratas, Arud
Aradia Cr 1260–1270: Nicolaum filium Jula et Aradiam officialem eiusdem Nicolay (HO VI: 162) – Cf. Arad
Aratas 1211: In villa Supoc hii sunt vdornicij … filii Vasaard (Vasard), Somciu, Aratas (PRT X: 513; OklSz 28) – Cf. Arad3
Aruad, Aruod, Aruud +1171/a 1334: [servos] … Bula, Attun, Dursi, Aruad , Kacar, Busar (PRT VIII: 275); 1211: In villa Zeuleus ultra Bocon joubagiones … filius Aruad , Somur (PRT X: 507); 1225: omnes udvornicos … Karachan cum fratre msuo Symone, Dema cum fratre suo Bodov, Aruud cum nepote (PRT I: 671; Gy II: 588); 1229/1550: Pangratius filius Petae de villa Cupa traxit in causam quosdam convillanos suos scilicet: Aruad et filios eius scilicet Chicham et Monost (VR 348., 291); 1238: Arvod comiti et fratri eiusdem nomine Bon (HO VI: 36)4
Orod 1202–1203/cr 1500: Villa Bodol … Jobagionum nomina … Agus cum quatuor ex quibus Boda cum tribus filiis, Bodos, Orod, Bodamer cum duobus (LK 1962: 216); +1214/1334: servos … Nanas, Orod cum filio nomine Bozonchy et fratre nomine Kyseud (CDES I: 149); 1219/1276: villa Wynchy … meta … descendit ad sepulchrum sacerdotis Orod et inde ad stagnum Chazar (MES I: 223; EO I: 151); 1230: iobagiones castri Wesprimiensis sscilicet Soul, Welemyr, Gallus, Pangracius, Matheus, Tywan, Orod , Zobov et populi de villa Norap (Veszprém); [1230]/1231: in Belzund … cum sex mansionibus libertinorum … Petrus cum duobus filijs, Numus cum duobus filijs, Chuer, Pouca, Zumbat, Orod cum duobus filijs et uno piscatore nomine Fyod (ÁÚO XI: 224; OklSz 245; Gy I: 237); 1237.1240: In villa Nelka … nomina qui parant marcium … Orod , Chod; In predio Enyg … (nomina) aratorum: Orod , Modoros (PRT I: 773, 784; Gy II: 612); 1258/1342/1436: libertinorum nomina … Orod cum filiis, Paul filius Hemche cum filiis, Zochk cum filiis … hii sunt de Zeredahel (M_ uvtörtÉrt 1956: 280; Gy II: 634; IV: 714); 1282: c. Guentyr! (Guntyr, Gutyr) f. Orod de Kynis (Sztp II/2.3: 297; Gy I: 112). – Cf. Horrod5
Horrod 1211: In villa Fotud … curriferi … filius Zulcu, Horrod cum filio suo Vosca (PRT X: 511). – Cf. Hirrud, Orod6
Hirrud 1211: In villa Fotud … aratores … filii Forcost, Hyrrud, Zeche, Chipeu (PRT X: 511). – Cf. Chird, Horrod7
Chird +1264: de Wosyan … Thomas filius Chyrd (ÁÚO III: 116). – Cf. Hirrud8
1 Fehértói i. m. 784. o.
2 Uo. 782. o.
3 Uo. 71. o.
4 Uo. 75. o.
5 Uo. 605. o.
6 Uo. 391. o.
7 Uo. 387. o.
8 Uo. 198. o.
Herod: From the Greek name ‘Ηρωδης (Herodes), which probably means "song of the hero" from ‘ηρως (heros) "hero, warrior" combined with ωιδης (oides) "song, ode". This was the name of several rulers of Judea during the period when it was part of the Roman Empire. This includes Herod the Great, the king who ordered the slaughter of the children in the New Testament.
Bizonytalan és meglehetősen értelmetlen magyarázat, különösen annak fényében, hogy a zsidók összességében inkább a parthusokhoz húztak, tőlük várták a római uralom alóli megváltást.
----------------------------
Plutarkhosz Hüródész-nek nevezi a Crassus által megtámadott II. Urūd parthus nagykirályt.
Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik. Száznyolcz tartománya van száznyolcz nemzetség miá, a mennyire osztották hajdan Hunor és Mogor fiai, midőn Scythiába berontottak. Mert száznyolcz nemzetségből áll a tiszta Magyarország, s nem többől, s ha tán hozzájok mások is csatlakoztak, azok idegenek, vagy foglyoktól eredtek. Mivel Hunortól és Mogortól a Meotis ingoványban minden jöttmenteken kivűl száznyolcz nemzetség származott volt. /Kézai/
Saulus farizeus rabbi a Templomőrség parancsnoka volt, aki Júdás ügynökkel tartotta a kapcsolatot, és Judás csókjával illette Jézust, hogy megmutassa Saulnak, amikor elfogta az "Utolsó vacsora " után, hogy a szanhedrin elé állítsa. Felelős Jézus haláláért.
Saulus gyilkos volt, üldözte Jézus követőit, - megköveztette Istvánt az első mártírt.
Saulus -Pál damaszkuszi története kamu, - kitaláció.
A keresztények felszámolásának érdekében adta ki magát Jézus követőnek, ami balul sült el, mert a zsidók dühét vonta a fejére, és ellene vallottak, amikor kihallgatták Pált Cezareában. Ekkor kiderült, hogy római polgár, ami azért meglelő fordulat, - római ügynök is volt saulus -Pál?
Mindenesetre fura dolog, hogy Jézus apostolának vallotta magát, pedig soha nem ismerte Jézus tanításait -
Üdv! Tetszik a blog címe! Valóban részint Pártusok voltak az Avarok, Emese is ide sorolható. A hun heftalitákba olvadtak be a szaszanida uralom után. De alán, besenyő, kusán csoportok is éltek itt. Illetve 1% ban mongol juan juanok (jenők?) voltak.
ABARQOBĀḎ, an ancient town of lower Iraq between Baṣra and Vāseṭ, to the east of the Tigris, in the region adjacent to Ahvāz, known in pre-Islamic and early Islamic times as Mēšūn (Mid. Pers. form) or Maysān/Mayšān (Syriac and Arabic forms). The correct form of the town name is given by Dīnavarī (al-Aḵbār al-ṭewāl, pp. 68, 124). Other geographers (such as Yaʿqūbī, Boldān, p. 322; idem, tr. Wiet, p. 166; and Yāqūt, I, p.90; idem [Beirut], I, pp. 72-73) mistakenly write Abazqobāḏ or even Izqobāḏ and Izadqobāḏ. The first component must in fact be abar, found as a prefix in some Persian toponyms (e.g., Abar-šahr, i.e., Nīšāpūr); the second is the name of the Sasanian king Kavād/Qobāḏ (488/531), who allegedly founded the place. A further error in the geographers is that certain of them place Abarqobāḏ to the east of its real location in the district of Arraǰān (see Schwarz, Iran, p.112, n. 13). In the historical accounts of the Arab conquest, Abarqobāḏ is mentioned with the town of al-Maḏār, the main town of Maysān. In 14/634, ʿOtba b. Ḡazvān Māzenī sent troops against it after the seizure of Obolla, and Moḡīra b. Šoʿba defeated there a Persian noble named al-F.y.l.kān (?). In 83/702 Abarqobāḏ was the scene of a clash between the rebel Ebn al-Ašʿas and the forces of Ḥaǰǰāǰ (see Balāḏorī, Fotūḥ al-boldān, Cairo, 1959, p. 338; Ṭabarī, I, p. 2386; idem, II, p.1123; Yāqūt, loc. cit.). The Arab geographers subsequently named Abarqobāḏ as one of the tassūǰ, or subdistricts, of al-Maḏār, following the pattern of Sasanian administration in Iraq. Abarqobāḏ also appears occasionally as a mint center; we possess dirhams from 83/702 and ?96/714-15 (see G. D. Miles, “Abarqubādh, a New Umayyad Mint,” ANS Museum Notes 4, 1950, pp. 115-20; and J. Walker Catalogue of Muhammadan Coins in the British Museum: II, Arabo-Byzantine and Post-Reform Umaiyad Coins, London, 1956, pp. lxx, 106).
Bibliography:
See also Streck, Babylonien nach dem arabischen Geographen, Leiden, 1900-01, I, pp. 15, 19. Markwart, Ērānšahr, pp. 41-42.
Menender Protéktór: "Kérte ezenkívül a kagán az elmúlt három évre járó aranyat, amit kapni szokott, s aminek a fizetése esetén nem nyúlt fegyverhez [a birodalom ellen]. A béke áraként szolgáló összeg minden egyes évben kb. nyolcvanezer aranyra rúgott."
Nálunk ugye ez a végződés -án, -én, -ány -ény alakban jelenik meg. Gyakorlatilag egytől egyig indo iráni névadáshoz köthetőek. Bekerülhetett török nyelvekbe de nem tűnik általánosnak.
Ez is felbukkan a DAI 37. fejezetének besenyőinél a kapkan és gyula rang mellett: "egész besenyőország nyolc tartományra oszlik, s ugyanannyi nagy fejedelme (megasz arkhónja) van. A tartományok a következők: az első tartomány neve Erdim, a másodiké Csur, a harmadiké Jula, a negyediké Külbej, az ötödiké Karabaj, a hatodiké Tolmacs, a hetediké Kapan, a nyolcadiké Csaban."
"Pahl. šupān, újp. šobān 'pásztor, csordás'... A VI. század második feléből származó Kārnāmak ī Artaxšīr ī Pābakān c. középperzsa műben pl. 'nomádok pásztorai' összetételben (kurtān šupānān) szerepel (Garnik Asatrian, Prolegomena to the Study of the Kurds, in: Iran and the Caucasus XIII, 2009, 23)"
Serbian Жупа adopted into Hungarian (ispán) and rendered in Greek as ζουπανία ... However, others suggested the opposite evolution; župa as a back formation from župan, a title brought from Central Asia to Eastern Europe by Avars and Bulgars. One hypothesis assumes an Iranian origin ... šubān in Parthian and šupān and šubān in Persian; all these words meaning "shepherd". The 11th century scholar Mahmud al-Kashgari recorded the Middle Turkic word čupan denoting a minor official, which was considered evidence for a borrowing from Iranian to Turkic languages.
"ha a szlávok az avarokkal szemben évszázadokig őrzött hamvasztásos tradíciójukat éppen a politikai-kulturális elnyomás alóli szabadulás pillanatában adták volna fel, meglehetően sajátos, ámbár nem példa nélküli néplélektani reakciót feltételezne"
Ezek szerint Szőke és Tomka szemben áll a Györffy által megfogalmazott vagy legalábbis sugallt tétellel, miszerint a peremterületek felvirágzása és a csontvázas temetkezésre való ottani áttérés a deszikkáció miatt oda özönlő avaroknak-onoguroknak, de legalábbis a belső területekől a szélekre húzódó, mindaddig avar-onogur függésben élő népességnek lenne tulajdonítható.
Tomka Péter: "Úgy tűnik ..., hogy a késő avar régészeti emlékanyag eltűnése-átalakulása nem az »avarnak« nevezett népesség elpusztulása miatt, hanem a fenntartó szövet: az avar állam felbomlása miatt következett be."
Szőke Béla Miklós: "Mik is jellemzik a 9- század régészeti emlékanyagát a Dunántúlon és tágabb körzetében, a Kárpát-medence nyugati felében?
Az avar kor végi fázisban a temetkezési szokások még olyannyira nem változtak meg, hogy ha a viseletben és a használati eszközök, fegyverek között nem mutatkoznának új elemek, nem is tudnánk, hogy már a kései avar kor végén járunk: változatlan a sírgödör tájolása, mérete és kiképzési módja, s változatlan maradt a harcossal temetett ló sírjának helye, a sírépítmény és a koporsó szerkezete, az étel-és italmelléklet adásának szokása, a viselet módja (ékszer, öv, kés, tarsoly viseleti helye), még ha a viselet tárgyai már egyre inkább új formákat is mutatnak. Annál jelentősebb a változás azokon a peremterületeken, ahol nagyobb települési tömbökben éltek a csatlakozott szláv törzsek. E változások közül talán a leginkább szembeötlő, hogy az addigi hamvasztásos temetkezési szokásról tömegesen tértek át a korhasztásos (csontvázas) temetkezési módra.
Bár a korábbi, avar időszakból ismerünk már olyan vidékeket (Zala-Mura köze, Pécs környéke, Észak-Kisalföld [DNy-Szlovákia], Erdély), ahol az avarok és szlávok közös, birituális temetkezési helyeket használtak, azaz halottaikat saját tradícióiknak megfelelően vagy elhamvasztották, vagy koporsóban, korhasztva temettették el, az olyan, hagyományokhoz kitartóan ragaszkodó vidékeken, mint a Keleti-Alpok vidéke vagy a Kárpátok szűk, erdős folyóvölgyei és a Morva-medence, csak a 8. század végétől, a 9- század elejétől kezdve tértek át a korhasztásos temetkezési módra. Magyarázatául sokféle nézet látott napvilágot, kezdve az avar hatástól (ami, ha így történt volna, azaz ha a szlávok az avarokkal szemben évszázadokig őrzött hamvasztásos tradíciójukat éppen a politikai-kulturális elnyomás alóli szabadulás pillanatában adták volna fel, meglehetően sajátos, ámbár nem példa nélküli néplélektani reakciót feltételezne) a kereszténység térhódításán át (ami pedig a korai térítések hatásának és eredményének indokolatlan túlértékelését jelentené, hiszen még az Árpád-kor első századában, all. század végéig, 12. század, elejéig is számos pogány temető működött a magyar királyságban a kereszténység kétségtelenül sikeres terjedése ellenére) egészen a komplex társadalmi-gazdasági feltételrendszer kihatásáig a szellemi életre, hitvilági elképzelésekre. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy a Karoling Birodalommal való közvetlen kapcsolat létrejöttének időpontja mennyire egybeesik a változások kezdetének idejével, s nemcsak a Kárpát-medencében, de a szláv településtömb más végein, így például az észak-német térségben is.
Hogy ez az átalakulás milyen bonyolult formákban tudott megjelenni, arra kiváló példa egy, a közelmúltban Kehida-Fövenyes lelőhelyen feltárt lovas sír. Itt ugyanis nem, mint rendesen, korhasztva temették el a lovas vitézt, hanem elhamvasztották. A hamvakat egy vászon-, vagy bőrzsákba varrták, majd egy - egyébként csontvázas temetkezésnél szokásos - koporsóba helyezték, ahová mellé rakták nyugati eredetű, díszes, hosszú harci kését (Langsax) és (már teljesen elkorhadt tegezében) avar típusú háromtollú, nyéltüskés nyílhegyeit, a vele egy sírgödörben, de tőle egy deszkával elválasztva, a gödör hosszanti oldalába vájt padmalyban elhantolt lovát pedig ugyancsak avar lószerszámmal, kengyelpárral, zabiával szerelték fel. Az előző korszak merev szokásrendjét felváltó, a politikai, hatalmi átrendeződés következtében egyre lazuló fegyelmű, minden vonatkozásban mozgásba lendült világban a szinkretisztikus szemlélet térhódításának ez a sír talán az egyik legjobb példája: a szláv módra elhamvasztott, de avar módra koporsóba és lovával együtt közös sírgödörbe helyezett vitéz használati tárgyai eredetük tekintetében is a legteljesebb mértékben összekeveredtek, tulajdonosa az avar és nyugati eredetű tárgyakat és fegyvereket együtt és egyszerre használta. A sírgödör padmalyos kiképzése ugyancsak a korszak jellegzetes sírkialakítási módja, mely néhány zalai temetőn kívül (Söjtör, Kehida-Fövenyes, Zalakomár) a Dunától északra fekvő Kisalföldön, főként Pozsony környékén, továbbá a Havasalföldön ismert. Nem kizárt, hogy ez a szokás egy, az Al-Duna vidékről nyugatra menekült, majd ott kisebb gócokba szétbomlott szláv törzs (az abodriták vagy timocánok, esetleg egy, a forrásokból nem is ismert kisebb népcsoport) emlékét őrizte meg.
A temetkezési szokásokban a hamvasztás tömeges felhagyásával „láthatóvá" vált egy másik, jellegzetes szláv szokás is: az özvegyáldozat szokása, amit már a 7. század elején Maurikios
Strategikonja (XI.5) feljegyzett, s ami még a 10. században is szinte változatlan formában élt tovább, miként azt Ibn Ruszta és Gardízí, arab utazók leírták. A kettős sírok száma azokban a temetőkben, melyek szlávok által is lakott területen voltak, vagy ahol ők az avarokkal közös, birituális temetőket használtak, feltűnően nagy, ami a szokás Kárpát-medencei meglétét látszik bizonyítani."
"A kaganátus tényleges hatalmának meggyengülése (meggyengítése), vazallusi függésének elmélyülése egy - előre valószínűleg a frank uralkodó által sem látott - következménnyel járt: a kaganátus peremterületeinek szlávjai egyre inkább öntudatra ébredtek, önálló politikai tényezőkké kezdtek válni. Az erre fogékonyabbak már 803-ban, a tuclun meghódolásakor észlelhették ennek az első jelét, amikor a tuclun kíséretében az avarok mellett a szláv előkelők (jnulti Sclavi et Hunní) is megjelentek.
Az avar szláv ellentétek egyes területeken hamarosan már oly mértékig elmérgesedtek, hogy az avarok kénytelenek voltak külső segítséghez folyamodni. 805-ben, Aachenben a császár előtt megjelent „a kapkan, a hunok fejedelme (capcan princeps Hunorum h Avarorum]) népének szorongatottsága miatt, és kérte őt, hogy engedje át neki a Sabaria és Carnuntum közti területet, mivel a szlávok támadásai miatt addigi lakhelyein nincs már maradásuk. A császár nyájasan fogadta őt - mivel a kapkan keresztény volt és Theodornak hívták - meghallgatta kérését és gazdagon megajándékozva hazaengedte. Nem sokkal azután azonban, hogy népéhez hazatért, meghalt. Erre fel a kagán egyik előkelő nemesét küldte [a császárhoz], hogy régi méltósága visszaállítását kérje, amellyel a kagán a hunoknál mindig is rendelkezett. A császár teljesítette kérését és elrendelte, hogy a kagán a hunok régi szokása szerint az egész terület feletti fennhatóságot gyakorolja." A kagánt még ugyanezen évben, szeptember 21-én a Fischa folyóban megkeresztelték, s a keresztségben az Ábrahám nevet kapta.
A történeti irodalom a fenti eseményeket általában egymástól független események soraként tárgyalja, pedig valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha tudatosan megtervezett eseménysort látunk bennük. Úgy látszik, 805-ben az avar kagán - mint a későbbiekből kiviláglik, ekkor utoljára - a maga hasznára igyekezett politikai tőkét kovácsolni az ekkor még csak homályosan körvonalazódó, több tényleges hatalommal valószínűleg még korlátok közé szorítható szláv hatalmi aspirációkból. Nem kizárt, hogy Theodor kapkan űj területet kérő követjárása már ennek a tervnek a részeként, a kagán tudtával történt; a kapkan halálát követő gyors reagálás, a régi rang visszaállítását kérő követküldés pedig már a kapkan sikerén építkező, tudatosan eltervezett következő lépés volt. Valószínűleg nem véletlen, hogy az inter Sabariam et Carnuntum letelepített avarok csoportját és annak régészeti hagyatékát nem sikerült és - minden igyekezet ellenére - nem is sikerül elkülöníteni. Az áttelepülés ugyanis - márcsak a kapkan hamarost bekövetkezett halála miatt is - a valóságban meg sem történt (a későbbi forrásadatok némelyikének erre vonatkoztatása és egyfajta „avar kliensállam" feltevése erőltetett, az erre a vidékre vonatkozó adatok a kortársak által még jól ismert belső avar gye-pűhatárra vonatkoznak).
A kagán régi rangjának visszaállításában nemcsak az avar fejedelem, de a császár is érdekelt lehetett, ám közel sem csak azért, hogy ezzel a szláv-avar viszonyt újra normalizálja. Azzal ugyanis, hogy a kagán immár az ő kezéből nyeri vissza méltóságának régi rangját, a kagán a vazallusi függésnek egy sokkal szorosabb formáját volt kénytelen elfogadni; a kaganátus most már ugyanolyan tartománya lett a birodalomnak, mint 787-ben III. Tassilo Bajorországa. A függés elmélyülésének nyilvánvaló jele az is, hogy ő az első kagán, aki keresztvízben megmártózott. A elöntés azonban politikailag már elkésett.
A belharcok folytatódtak, a hatalmi erő-átrendeződést már nem lehetett megállítani. 811-ben Nagy Károlynak már saját seregét kellett a béke helyreállítása érdekében Pannoniába küldenie. Amikor a császár az év november közepén Aachenbe érkezett, már vártak rá a Pannoniából jött „Kanisauci, az avar fejedelem (Canisauciprinceps Avarorum), a tudun és a Dunánál lakó szlávok más előkelői s hercegei (et alii primores ac duces Sclavorum circa Danubium babitantium), akik a Pannoniába parancsolt csapatok hadvezérei által a vezérek elé idéztettek" (Ann. Regni Francorum ad a. 811).
Az ekkor megkötött béke - talán, mert lényegében a kialakult status quo elismerését jelentette - tartósnak bizonyult. Pannónia véglegesen betagolódott a Karoling birodalomba, mint annak legkeletibb provinciája, ezzel együtt - a jugurrus után most már a másik, tényleges hatalommal járó méltóság -, a tudun intézménye is megszűnt, többé nem szerepel a forrásokban. A peremterületeken laza függésű, szövetségi viszonyban álló fejedelemségek keletkeztek, így a Duna menti szlávo-ké (a későbbi morva és Nyitra központú fejedelemségek) és a dalmát tengerparton az óhorvátoké, míg a Dráva-Száva közének lakossága (Siscia központtal) már
Pannónia tartomány részét alkotta. A kagán, immár mint a frank császár vazallusa, visszahúzódott a Tiszántúlra. 817-ben, amikor Jámbor Lajos fiai között felosztotta a birodalmat, a még szinte gyermek Német „Lajos Bajorországot, a karantánokat, a cseheket, az avarokat és a szlávokat, akik Bajorországtól keletre laknak, és a két királyi udvarházat a Nordgauban, Lauterhofent és Ingolstadtot kapta". A Kárpátmedencei avarok és szlávok területét, a plaga orientalist (a keleti területet) ekkor tehát már oly mértékben a frank birodalom részének tekintették, hogy őket és földjüket a birodalom más tartományaihoz hasonlóan örökíthetőnek vélték. Az avarok képviselője egyszer, 822-ben még megjelent a birodalmi gyűlésen Frankfurtban, amikor úgy érezhették, hogy közbenjárásuk talán segít a délvidéki konfliktus megoldásában. Ennek látható sikertelensége után azonban a jelenlétnek még ezt a korlátozott formáját sem használták ki."
"A mostoha természeti tényezők a frank behatolókat sem kímélték: bár komoly harcok nem folytak, mégis meglepően magas emberveszteségekről tudunk, s Einhardt évkönyve szerint a 791-ben Győrig hatoló frank sereg szinte teljes lóállománya odaveszett"
Szőke Béla Miklós: "791 őszén Nagy Károly a birodalma minden tartományából érkező lovagjaival végre összehangolt offenzívára szánta el magát az avarok ellen - mint életrajzírója, Einhard írja, „mind közül a legnagyobbra, amit eddig vezetett". Előbb fia, a mindössze 14 éves itáliai király, Pippin támadott Friaulból - mintegy elterelő hadműveletként - az avarokra és augusztus 23-án Krajnában egy avar erődöt (uualum) már el is foglalt, melyet három napig tartott, majd „hatalmas zsákmánnyal" és 150 fogollyal együtt hazatért. A fősereg Károly vezetésével szeptember elején ért az Ennshez, ahol szeptember 5-én, hétfőn három napos böjtöt és búcsút kezdtek. A határfolyót mégis csak hosszabb várakozás után, két hét múlva, szeptember 20-án lépték át. Három seregtest indult útnak: a Duna északi oldalán a birodalom északi részéről összegyűlt lovagok, déli oldalán a király személyes vezetésével a többiek haladtak, míg a Duna vizén egy, az utánpótlást szállító és harci feladatokra is alkalmas bajor flottilla követte őket. Az avarok végig elkerülték a nyílt összeütközést (még ha a legújabb történeti összefoglalások ennek ellenkezőjét is sejtetik), nem bocsátkoztak harcba a frank király seregével: sorra adták fel - a déli oldalon Cumeopergnél, az északin pedig a Campnál lévő - erődítéseiket, s látszólag még azt sem használták ki, hogy ellenségük lóállományát „betegség" támadta meg és kilenctized része elpusztult. Nagy Károly végül is harc nélkül jutott el a Rába torkolatvidékéig, ahonnan a tél beállta miatt (?) kénytelen volt visszafordulni és Savarián (Szombathelyen) át 52 nappal elindulása után újra az Ennshez érkezett vissza.
Az eredménnyel messzemenően elégedetlen király sikertelenségének egyik okát a hadtáp elhanyagolásában láthatta, ezért Regensburgban egy ponthidat építtetett és Rednitz és Altmühl között hozzáfogott egy Duna-Majna-Rajna csatorna létesítéséhez is. Úgy látszik, az avaroknak sikerült — miközben ügyesen elkerültek egy esetleg kedvezőtlen kimenetelű nyílt összeütközést a frankokkal — egy régi, bevált nomád harcmódot, a felperzselt föld taktikáját alkalmazni ellenfelükkel szemben. Felégettek és elpusztítottak minden ehetőt, megfertőztek minden kutat és iható vizet. Az állatállományt és az embereket megtámadó, több püspök és előkelő nemes halálát is okozó kórok nyilván nem voltak függetlenek az avarok „praktikáitól". Az egyre inkább demoralizálódó, egyre lassabban vánszorgó sereget sokkal inkább ezek a bajok, mint a hideg fordította vissza. Bár a király az egész következő évet Regensburgban töltötte, hogy személyesen irányítsa a felkészülést az újabb hadjáratra, az mégis elmaradt, mert - feltehetően nem kis részben az avar diplomácia hatékony „közbenjárására" - előbb a szászok lázadtak fel, majd a cor-dobai szaracénok is igyekeztek Károly kudarcát a maguk hasznára fordítani (sőt Károly legidősebb fia, a fattyú „Púpos" Pippin is ekkor robbantott ki családi viszályt) s ezek a harcok Károlyt - mint utóbb kiderült, végleg - elvonták az avar fronttól.
Az avar kaganátus további belső bomlását azonban még a külső ellenség réme sem tudta megállítani. Az oly hosszú évtizedek óta most először hadba hívott, ám rögtön két pártra is szakadt avar nemesség a külső ellenség helyett saját vezetői ellen fordult. A kagán és a jugurrus között 795-ben polgárháború tört ki, melyben „övéik mindkettőt megölték". A belháború méretei ismeretlenek, de ha nagyobb áldozatokkal járt volna, arról valószínűleg ugyanúgy tudósítottak volna az évkönyvírók, mint vezetőik haláláról. Eredményeként a jugurrus (s vele valószínűleg a kettős királyság) intézménye megszűnt, ezután már csak a kagánról és másik vezető méltóságról, a tudunról hallani. Ám a belviszályt kísérő anarchia következményei hamar megmutatkoztak. Míg az avar vezetők egymással voltak elfoglalva, „Erich friauli herceg, miközben embereit a szláv Wonomir vezetésével Pannoniába küldte, az avarok egyik régóta békén hagyott hringjét (hringum gentis Avarorum longis retro temporibus quietum) kiraboltatta és a korábbi királyok által évszázadok során át felhalmozott kincseket" 796-ban Károly aacheni udvarába szállította. Ezek nagy részét azután a király Rómába küldte, a többit pedig előkelő világi és egyházi hívei között osztotta ki.
Még ugyancsak 795-ben „az avarok között nagy hatalommal rendelkező" tudun, aki feltehetően a nyugati országrész tényleges ura is volt, követeket küldött az ekkor újra a szászok földjén hadakozó Károlyhoz, hogy „országát és népét a királynak alávesse és annak rendelkezése szerint a keresztény hitet felvegye". 796-ban azután ígéretének megfelelően az „avarok nagy részével" meg is jelent Aachenben. „Miután magát és népét megkeresztelték, tisztességgel megajándékozva hazatért". A tudun ezzel Károly vazallusa lett, ugyanazt a hűségesküt tette, mint majd fél évszázaddal korábban a bajor herceg, III. Tassilo Nagy Károly apjának, Pippin királynak.
Ezek az események méltán bátoríthatták fel Károlyt, hogy 796-ban immár fiát, Pippint küldje sereggel az avarok ellen. Az itáliai király az öt évvel korábbi hadjárathoz hasonlóan az egyik seregrészt délről, Friaulból, a másikat északról, a Duna mentén támadva vezette. A 19 éves fiatalember, aki először irányított önállóan hadjáratot, küldöttek révén folyamatosan kapcsolatban maradt apjával, részletesen tájékoztatva őt az eseményekről. Véres harcokról azonban ő sem tudósíthatott. Az első hírnök már azt a hírt vitte a királynak, hogy az új kagán és előkelői - miként alig korábban a tudun Károly elé - hódolóan Pippin elé járultak, a következő pedig már egyenest a kagán és előkelői székhelyének, a hringnek az elfoglalásáról, kifosztásáról és lerombolásáról számolhatott be. Pippin a hring (a kagáni székhely?) lerombolásával szimbolikusan is megfosztotta az avarságot önálló államiságától. Hazatérőben a kíséretében lévő püspökökkel, a salzburgi Arno püspökkel és az aquileai Paulinus patriarchával a Dunánál értekezletet tartott és - apja későbbi beleegyezéséig ideiglenesen - felosztotta az elfoglalt területeket térítési körzetekre (Conventus episcoporum ad ripas Danubii). Alsó-Pannonia a Balaton körül, a Rábától a Dráváig és a Dunáig Salzburg, ettől délre Aquileia, északra pedig Passau térítési területe lett, s meghatározták a térítésnél követendő eljárásokat is.
A frankok és avarok közti „furcsa háborü" ezzel a hadjárattal lezárult, a kaganá-tus, mint önálló politikai alakulat, ettől az időtől kezdve megszűnt létezni. Furcsa háborü volt, mert - látszatra - kárba veszett a hosszü készülődés és nagy nekive-selkedés, a nagyapák generációja számára még oly félelmetes nomád nép helyett már csak egy, a nyílt konfrontációt tudatosan kerülő, a frank királlyal mielőbbi békés megegyezésre vágyó avarságot találtak."
Ha a var az álavar, akkor az igazi avar lehet más mint a kaukázusi avarok ?
Másik kérdésem, hogy lehetséges-e, hogy a sok álavar azaz ogur népség nem véletlenül vette fel az avar nevet, hanem volt egy ténylegesen avar vezetőrétege ? Korábbi hozzászólásodban olvastam, hogy van egy korai avar népesség ami elüt jellegzetességeiben a többitől, zala megyében ha jól emlékszem.
"A megmaradt hétszáz bolgár harcos ekkor családostul a vendek határtartományaiba futott Alciocus vezetésével; az utóbbi terület alatt feltehetően a hun-avarokkal és frankokkal egyaránt ellenséges viszonyban álló Samo országa értendő"
Ezt az avarok által 631/32 táján kiűzött népességet aztán befogadták a dél-itáliai Vicenne-Campochiaro vidékére, ahol fel is tárták a sírjaikat, nyeregkápástul-mindenestül. Nekik tulajdonítják a kápás nyereg itteni elterjesztését:
