"Most eloször vált láthatóvá, hogy könnyen beszorulhat a kisvárosias-falusias vidék pártjának szerepébe." - írta Kis János 2002 nyarán a Fideszről. Akkor eltettem ezt a cikket, hogy ezt majd a jövő döntheti el. Most úgy tűnik Kis János meglátása valóra válhat, a jobboldal egyre-másra szorul ki a nagyvárosokból, az ifjúság szavazási szokása egyre kiegyenlítettebb.
En ezzel nem ertek egyet. Fuggetlenul attol, hogy az "egy tabor" elv szerintem sem jo ugy altalanossagban, es tuti nem tarthato fenn elonyokkel hosszu tavon. Rovid tavon viszont eleg jol mukodott, annyira hogy sikerult egy lehetetlen valasztast megnyerni, es az utana kovetkezo is meg lehetett volna, ha az elso fordulora a masodikhoz hasonlo kampany es altalanos eberseg van. (vagy nem jon be a hatalamas torzitas az 5.00% kuszobtol amivel a SZDSZ kapta a donto fontossagu mandatumokat mig szemben a MIEP majdnem uyganannyi szavazata a semmiben landolt... ha mindketto azonosan bejut/kiesik maradt volna a kormany.)
A mostani fiasko szvsz masutt keresendo. A gyokerek voltakepp az elozo valasztas ket forduloja kozott eresztettek gyokeret es azota csak szaporodnak. Ki emlekszik hogy az elso fordulos eredmenyek utan Pokorni meg (helyesen) mondta, hogy a fidesz programja komoly es nem kezdenek csak azert felelotlen egymasra licitalasba.
De aztan elkezdtek. Ami nem segitett ugyan, de rogzodott. Es hamarosan annyira elburjanzott, hogy a fidesz rendszeresen balrol akarja elozni a szocialistakat.
A jobboldallal nem az a problema hogy hogyan egyseges, hanem hogy jelenleg nincs a piacon kepviseloje. A fidesz ami a legnagyobb volument kepviselne mar gyakorlatilag kommunista programmal nyomul. Es az utolso negy evet egy celra aldozta: hogy megprobaljon magahoz csabitani par *megrogzott baloldali szavazot*.
Teljesen feladva a meglevo akarhany millios taborat meg felszamolva az eselyet is hogy barki bizhasson a mondott szavakban es a programjaban. Ja, es termeszetesen a megrogzott baloldali szavazok tovabbra is a szocialista partra szavaznak, miert tennenek maskent, szoval az egesz elkepzeles agyamnent.
Kesz csoda, hogy a torzs-szavazoknak csak kis resze partolt meg el. De en erre nem szamitanek sokaig.
>És akkor nem lesznek zárvány, mert a jobboldali gondolatnak rengeteg híve van, csak ahhoz az is kellene, hogy a jobboldal vezető pártja ne bolsevik legyen.
Gondolom itt a bolsevik eredeti ertelmere gondoltal. Szvsz a fontosabb problema hogy a nevezett part "programjanak" extrem balratolasa.
A lenyegben persze egeytertunk: a partoknak az a lenyege hogy valamilyen kozos erdekeket kepviselnek (es konkretan, nem lozungok formajaban), ujra fel kene fedezni hogy melyek is azok a csoportok es melyek az erdekek; megfogalmazni, es AZT kepviselni. Nem pedig valami egesz mast, amirol azt almodtuk hogy papiron tobb szavazatot hozhat.
A Budapest Analyses tanulmánya: Magyarország a parlamenti választások után
Az áprilisban megtartott kétfordulós parlamenti választásokon Magyarországon ismét a két kormánypárt, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) szerezte meg a kormányalakításhoz szükséges többséget az országgyűlésben. E pártok négy éves kormányzati teljesítménye vitathatatlanul gyenge. Az utóbbi másfél évben alig foglalkoztak kormányzással, minden figyelmüket és erejüket a választási kampányra összpontosították. A magyar állam súlyos pénzügyi helyzetben van, az április közepén közzétett költségvetési adatok szerint a hiány elérte az egy évre tervezettnek több, mint a felét. A gazdaság teljesítménye régiós összehasonlításban romlik. A végletekig elhanyagolt államigazgatási intézményekben irányítási válság van kialakulóban. Kérdés, hogy az újraalakuló kormány hogyan lesz képes úrrá lenni a problémákon. Elemzés: A legtöbb magyarországi gazdasági elemző, politológus és a médiumok döntő többsége a választási kampány során meglepő módon viszonyult a kormányzó pártokhoz és az ellenzékhez. A kormány sikerpropagandája ellenére ismertek voltak -- a költségvetés komoly aggodalomra okot adó adatai, -- a gazdaság romló teljesítménye, -- a növekvő munkanélküliség, -- az Európai Unió többszöri figyelmeztetése a költségvetési egyensúly felborulása okán, -- a nemzetközi hitelminősítő intézetek Magyarországot „leminősítő” értékelései és -- az eredeti működésétől eltérő feladatokra kényszerített és ezért szétzilált, a felbomlás szélén álló központi kormányzat bénultsága. E rendkívül gyenge kormányzati teljesítmény ellenére a magyarországi véleményformáló körök legtöbbjében mégis az a nézet kerekedett felül, hogy „adjunk még egy esélyt ennek a kormánynak”. Politikai váltógazdálkodás mellett az ilyen viszonyulás egy vitathatatlanul gyenge teljesítményt nyújtó kormányzathoz és a korábban kormányzati pozícióban jól teljesítő, most ellenzéki Fidesz – Magyar Polgári Szövetséghez (Fidesz) meglehetősen szokatlan. A Fidesz kormányzott, de nem kampányolt, és 2002-ben elveszítette a választásokat. Az MSZP-SZDSZ koalíció 2002-t követően nem kormányzott, hanem kampányolt. 2006-ban is megnyerte a választásokat, de most Magyarországnak komoly nehézségekkel kell szembenéznie. A Fidesz 2006-os választási veresége két súlyosabb okra vezethető vissza. Az egyik az elhibázott választási kampány. Noha e kampány technikai lebonyolítását, szervezettségét illetően aligha merülhet fel kifogás, tartalmi elemei, üzenetei disszonánsak voltak. A kampánystratégák ahelyett, hogy az ország valós helyzetére irányították volna a figyelmet, inkább ígéret-versenybe bonyolódtak az MSZP-vel, nem számolva azzal, hogy egy ilyen verseny a legjobb esetben is csak „döntetlenre hozható ki”. A másik ok a Fidesz elnökének, Orbán Viktornak a meglehetősen széles körű elutasítottsága a magyar választópolgárok körében. Az ígérgetés mellett a két kormányzó párt kampányának legfőbb eleme Orbán démonizálása volt. Mivel a magyarországi elektronikus és írott sajtó aránytalanul nagy hányada az MSZP és az SZDSZ klientúrájához tartozik, az Orbán-ellenes hangulatkeltés sikerrel járt. Ugyanakkor Orbán Viktor az a politikus, aki a szavazni hajlandó választópolgárok csaknem felét képes pártja, a Fidesz mellé állítani. (A Fidesz a voksok több, mint 42%-át kapta.) Ennek az ambivalens helyzetnek a kezelésére a Fidesz nem találta meg a megfelelő megoldást. Bizonyára hibát követett el a Fidesz akkor is, amikor kampányából csaknem teljes egészében kiiktatta a külpolitikát. A magyarországi médiában sarokba szorított Orbán számára nemzetközi színtéren kínálkozott volna egy „kitörési pont”. Az ismert, nagy presztízzsel rendelkező nemzetközi szereplőkkel való kapcsolattartás – ami nem azért maradt el, mintha ezek a vezető politikusok elutasították volna, hanem azért, mert a Fidesz nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel – a magyarországi választási kampány során is hitelteleníthette volna a magyar politikussal szemben felhozott hamis vádak jó részét. (Ahogy 2005-ben egyetlen sikeres izraeli út is elegendő volt ahhoz, hogy a Fidesszel szemben addig nap mint nap hangoztatott antiszemitizmus igaztalan vádját háttérbe szorítsa.) Az Orbán Viktor vezette Fidesz ma Magyarországon az egyetlen, tömegtámogatottsággal is rendelkező politikai formáció, mely a kommunista rendszerben gyökerező, az 1980-as évek második felében kialakult, gazdasági, politikai és média-szereplőket magában foglaló érdekszövetségen kívül helyezkedik el, és szemben áll azzal. Ez az elsődleges magyarázata annak, hogy a magyar politikai élet központi témája Orbán eltávolítása a politikai színtérről és ezáltal a Fidesz meggyengítése. Ilyen értelemben a 2006-os parlamenti választásokon a „régi” Magyarország győzelmet aratott az „új” Magyarország felett. Ami az MSZP-nek és az SZDSZ-nek a kampány során előnyt jelentett, a kormányzásban hátrányára van: a hatalmasra duzzadt klientúra. E klientúrához tartozik számos párt közeli, sokszor parlamenti képviselők tulajdonában levő gazdasági vállalkozáson kívül a média egy tekintélyes szelete, kutatóintézetek, könyvkiadók, sőt, egy kis jobboldali parlamenti párt is – a Magyar Demokrata Fórum (MDF) –, mely elzárkózva a Fidesszel való választási együttműködéstől a jobboldalról közvetetten segítette a két baloldali párt hatalmon maradását. A költségvetési hiány 2006 első három hónapjában nem azért ugrott a tervezettnek a duplájára, mert a kormány „hangulatjavító” intézkedéseket hozott volna a választások előtt (ezek jószerével csak ígéretek), hanem jórészt a klientúra étvágyának csillapítása miatt. Következtetés: Az őt a hatalomban megtartó klientúrájának foglyaként az MSZP-SZDSZ kormánykoalíció aligha lesz képes úrrá lenni a pénzügyi, és az ebből következő gazdasági nehézségeken. A kormányzati apparátus „átállítása” pénzkifizető központtá és a kormányzati tevékenységek gazdasági szférába történő „kiszervezésének” irányítójává ugyancsak kevés reményre ad okot a kormányzás működésének helyreállítását illetően. Az Európai Unió tagjaként Magyarországra háruló kötelezettségek teljesítésének elmaradása sem lesz sokáig áthidalható ügyes kommunikációs fogások segítségével. A pótlólagos legitimitást a nemzetközi színtéren kereső kommunista utódpárt, az MSZP alkalmazkodóbb, „kezesebb” partner az európai uniós szervek és tagállamok, valamint a multinacionális vállalatok számára, mint a nemzeti érdekek mellett határozottabban kiálló, „kellemetlen” Fidesz. De a rossz kormányzás minden bizonnyal lerombolja az európai uniós együttműködés feltételeit Magyarországon, és kedvezőtlen körülményeket teremt mindenfajta gazdasági tevékenység számára is. Tekintettel a nehéz helyzetre nem kizárt, hogy a most megalakuló kormány a rendszerváltás óta először nem tudja kitölteni a négy éves mandátumát. Ezért ma Magyarországon az egyik legfontosabb kérdés az, hogy a választásokon vesztes Fideszt a csalódottság ellenére sikerül-e megfelelő szervezettségi szinten tovább működtetni.
Hű de jó kis dolgozat, lefordítva, távoli iskolákban, remek bevezetés lehetne Magyarország belpolitikai viszonyainak megértéséhez.
Az jutott eszembe közben, hogy vajon létezik-e, létezett-e sajátosan kurucos modernizáció? A Fidesznek van egy ilyen oldala is a sok között, de nem rémlik, hogy a modernséget valaha is szlogeneikbe foglalták volna. Talán egyszer ez az imidzs is hangsúlyt kap, kereslet gerjed vagy gerjesztetik.
(A köztévé új arculatában nagyon harmonikusan otthon vannak a népi motívumok a korszerűségben!)
Annyit tennék hozzá, hogy ha OVI most nem lép le, akkor a magyar jobboldalnak az elkövetkező 12 évben annyi. Az én jelöltem bizony Kósa Lajos, ha bármi beleszólásom is lenne a dolgok menetébe. Minden adottsága meg van, igaz rétori képességei elég szerények, de ez fejleszthető némi légzéstechnikával és gyakorlással.
Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ha 0rbán marad a Fidesz élén, akkor a Fidesz vele együtt elsüllyed. A kitörésre egyetlen esélyt látok: egy Áder-Kósa-Pokorni összefogást. Ez a triumvirátus sem tűnik nagyon esélyesnek Gyurcsánnyal szemben, de ha 0rbánt sikerül lenyomniuk, már az is siker.
Azt gondolom, hogy ma nem elsősorban Orbán veszített, henem egy policy, egy stratégia. Persze értelemszerűen Orbán is, hiszen éppen ő testesítette ezt meg.
Az egy a tábor, egy a zászló elve.
Mert megpróbálták, és harmadszorra bizonyosodott be, hogy nem lehetséges egyazon esernyő alá terelni a mérsékelteket és a fasisztákat.
Orbán persze a pártdemokrácia legnagyobb örömére sietett kijelenteni, hogy ő ugyan nem hajlandó elmenni dolgozni, de ez legyen a Fidesz problémája.
Ugyanakkor viszont egyértelmű, hogy ez így nem vezet eredményre, ám Orbán személye olyan szinten terheli meg a pártját és annak a többi párttal való viszonyát, hogy lehet dönteni, örök vesztesnek akarunk-e Viktor-Viktorozni, vagy esetleg váltunk.
Csakhogy arról Orbán-Kövér jóelőre gondoskodott, hogy ne legyen potens ellenjelölt a placcon.
Nem tudom, ki merne egyáltalán próbálkozni.
Me kellene barátkozni azzal a gondolattal, hogy a gazdákat és a munkavállalókat, a nyugdíjasokat és az aktív dolgozókat nem lehet egy esernyő alá beszorítani, mert alapvetően mások az érdekeik.
Koalíciót kell kötni a többi párttal, még ha bele is pofáznak a dolgunkba, de ezt nevezik demokráciának.
És akkor nem lesznek zárvány, mert a jobboldali gondolatnak rengeteg híve van, csak ahhoz az is kellene, hogy a jobboldal vezető pártja ne bolsevik legyen.
"az MSZP nagyon gyenge szociális érzékenységről tesz tanúságot - ha ez tényleg így lenne, akkor azért jobb állapotban lenne a költségvetésünk"
-- Na igen. Ezt a micsodát kábé három évvel ezelőtt írtam és tényleg update-re szorul némely helyeken. Pl. itt is. Bár megjegyezném, hogy a ciklus jóléti intézkedéseit állítólag a páni fideszfélelem indukálta, így az önkéntes szociális érzékenység még mindig kérdéses. Gesztusokban időnként van (banki többletadó), meg Gyurcsány/Hiller szólamaiban is van (merjünk baloldaliak lenni), és a családtámogatás adókedvezményből segéllyé konvertálásában is van, de nem jön létre vagyonadó, kamatadó, tőzsdei árfolyamnyereségadó, ingatlanadó.
Ez a ciklus azonban összességében így is sokkal baloldalibbra sikerült, mint a Horn féle. Viszont ezt 2003-ban, mikor írtam, még nem láttam és nem is értettem, a 2004-es updatenél meg nem ezzel foglalkoztam, ezért került bele ebben a formában.
"míg a másik kis liberális párt, a Fidesz ezt elutasította - ennek okát nem értana pontosítanunk"
Kezdetnek a törésvonalakról, mert ezt érteni kell az alább következőkhöz.
Mivel nem igazán tudjuk egy párt hitvallását beszuszakolni egyetlen dimenzió (bal-jobb) mentén a képletünkbe, ezért érdemes megvizsgálni, milyen fajta elvi nézeteltérések merülhetnek fel a pártok között és aszerint osztályba sorolni őket. Itt jön a képbe a politikai törésvonalak kérdése. Ezt egy Rokkan nevű norvég és az ő nyomdokain egy Lipsett nevű amcsi találta ki. Ezek ketten azt mondták, hogy egy társadalomban szociológiailag létrejövő problémák négy dimenzió mentén képezhetők le, és ezeket törésvonalaknak nevezték. Nézetük szerint az első törésvonal a centrum és a periféria között húzódik. Ez azt jelenti, hogy két érdek harcol, az egyik mindig valami olyan nemzetépítő eszme, mely a mondhatni a centrumban helyezkedik el, s súlypontot képez egy új berendezkedés/rendszer/vezetés létrehozása érdekében. Valami, ami behatol egy addigi hagyományos közegbe és gazdaságilag, kulturálisan, és katonai erővel meg akarja változtatni a körülötte elhelyezkedő területek életét, a perifériát. Ez a hatás természetesen azonnal ellenhatást generál és a periféria elkezd minden erejével ellenállni a centrum törekvéseinek. Így például centrumnak tekinthető István király, míg Koppány perifériának, vagy centrum a sztálinizáló Szovjetunió, míg periféria a háború utáni Magyarország.
A második törésvonal a klerikális-szekuláris, vagyis az egyházat szorosabb kötelékekkel az államhoz kötő és a tőle inkább elválasztók vitája
A harmadik városi-rurális, vagy másnéven urbánus-vidéki/népi törésvonal.
A negyedik törésvonal a vagyonosok-vagyontalanok avagy szegények és gazdagok, tőkések és munkások között húzódik, amely bővebb magyarázatra azt hiszem nem szorul.
A pártok választása, hogy mit fognak képviselni, azon alapul, hogy a társadalomban milyen rétegek között alakul ki összefogás. Ha mondjuk van egy olyan, fő jellemzőit tekintve a tőkének kedvező és ugyanakkor szekuláris elveket valló erő, mely megpróbál egy elmaradott országot modernizálni és ennek megfelelően a centrumból megpróbálja az új életmódot szétsugározni a perifériára, akkor előfordulhat, hogy a munkásság összefog az egyházzal és a hívő rétegekkel és közösen szegül ellen a perifériából, mert mindannyian fenyegetve érzik magukat a tőkés-szekulárisokkal szemben.”
Pártstruktúra kialakulása
A rendszerváltás utáni pártstruktúra kialakulásának ötszáz évre visszamenő okai vannak. 1541 előtt Magyarország európai szinten a fejlett, modern, technikailag legelőrehaladottabb országok közé tartozott. 1541 után ez soha többé nem fordult elő. Másfélszáz évig szakadatlan háború dúlt az ország területén és 1686 után az osztrák erők nem felszabadítottak a török iga alól, csak elfoglaltak minket. Továbbra is félgyarmati, koloniális státuszba kerültünk, csak most már nem egy államdespotikus ázsiai hatalom gyakorolta ezt rajtunk, hanem egy abszolutisztikus, centralizáló európai hatalom. És legalább nem volt háború Magyarországon.
Azonban innentől fogva az aktuális magyar társadalmi vezetőréteg állandóan egy igen kemény problémával került szembe. II. József felvilágosult, de abszolutisztikus, centralizáló programú uralkodó volt. Modernizálni akarta Magyarországot, de egyben beolvasztani szupranacionális birodalmába, melynek fő vonása a német kultúra volt. Az ő idejében különösképpen, de már Mária Terézia alatt is nagyon pregnánsan a magyar nemességnek választani kellett, hogy vagy hű marad a királyhoz és akkor modernizálhatja az országot, mely addigra már két évszázados lemaradásban volt a legfejlettebb atlanti országoktól (Hollandia, Anglia), de akkor ez esetben teljesen feladja nemcsak a magyar önállóság gondolatát, hanem vele együtt a nemzet identitástudatát, kultúráját, életmódját is. Avagy elutasítja a beolvasztást, a kulturális beavatkozást, de akkor egyben az udvar által kínált modernizációt is elutasítja. Harmadik út nem létezett. Az idegen megszállás miatt Magyarország modernizációja, felzárkózása nem mehetett végbe endogén, szerves fejlődés útján, csak exogén módon, idegen uralkodók, külső erők által ránk kényszerítve. Magyarország megpróbált minden lehetőt és lehetetlent ennek az ellentmondásnak a feloldásáért. Vívtunk szabadságharcot, de elbukott, forradalmat robbantottunk ki, de azt leverték, passzív ellenállásba fogtunk, de elsorvadt az erőnk a semmittevésben és apátiában. 1867-re elfogyott minden erőtartalékunk a szembenálláshoz.
Rákóczi, II. József, és Ferdinánd alatt a nemzet identitásának védelmét választottuk, 1867-ben viszont a modernizációt. Társadalomfejlődésileg még a feudalizmusnál tartottunk és ebből a helyzetből kellett levezényelnünk kétszáz év ipari forradalmát erőltetett gyorsasággal. Hiányzott hozzá egy csomó feltétel, például a nemzetépítő tőkés, nagypolgári burzsoá réteg. Ez idehaza fellelhetetlen volt. Nemcsak az anyagiak hiánya, a vészes tőkeszegénység miatt, hanem azért is, mert immáron többszáz éve Magyarország nemessége mentalitásában kizárólag az ellenállásra volt tréningezve, hisz építenie, fejlődnie, modernizálnia csakis Habsburg parancsszóra volt szabad. Vagyis tették, amit tehettek: védték a kiváltságaikat. Ennek következtében a magyar nemesség tökéletesen képtelennek bizonyult a modernizációra: utálta a kapitalizmust, hisz az idegen, utálta a fejlődést, hisz az mindig ránk volt kényszerítve, utált mindent, ami modern volt, mert csakis a tradicionális életmód megmaradt morzsáit védte. Ebből kifolyólag nálunk a modernizációhoz a miénktől eltérő mentalitású rétegre volt szükség, amely elvégzi nemzeti burzsoázia dolgát. Hol lehetett ilyet találni? Hát a kisebbségek közt, amelyeknek semmit sem jelentett a magyar identitástudat védelme, hisz nekik meg volt a saját identitásuk, amely lévén kisszámú, sosem jelentett veszélyt a Habsburg szupremáciára, tehát nem volt elnyomva. Sőt, a kisebbségeket a Habsburgok mindig is előszeretettel használták ki a magyarság sakkban tartására, vagyis kedveztek nekik. Mármost nálunk főleg két kisebbség volt alkalmas a modernizációra: a zsidó, mely tőkeerejét az iparban és a kereskedelemben szerette befektetni és a német, sváb kisebbség, mely magával hozta technikai szaktudását és megtanította azt a képzetlen magyar munkásságnak. Ez utóbbira jellemző példa, hogy a szakszervezeti vezetők 1900 körül kivétel nélkül, egytől egyig svábok voltak. A magyar reakció erre az volt, hogy a modernizáció fájdalmas folyamatának előrehaladtával az ipari társadalomba beilleszkedni nem tudó dzsentrirétegek összekapcsolták a modernizációellenességet a kisebbségellenességgel, mondván, hogy itten a mi életmódunk eltörlésére törnek. 67 után mindig az tudott Pesten kormányt alakítani, aki 67 szellemiségében akart modernizálni és az volt ellenzékben, aki 48-hoz alapján akarta a tradicionális életmódot védeni.
Trianon után végre eljött a várva várt függetlenség, csakhogy miképp? Magyarországot annyira megcsonkították, hogy a nemzet egyharmada a határokon kívül rekedt. Ez ugyanolyan nemzetellenes támadásként érte a magyarságot, mint mondjuk a török hódoltság beköszönte. A csonka, jóvátétellel agyonterhelt Magyarországocska már fejlődhetett volna önerejéből, de a nemzet egyharmada még rosszabb helyzetbe került, mint azelőtt és ez elfogadhatatlannak bizonyult számunkra. Egészen addig, míg egy második világháború újra tönkre nem tett bennünket, meggyőzve, hogy a történelmi, homogén és nemzeti Magyarországnak befellegzett.
A Horthy éra húszas és harmincas éveiben zajló népi-urbánus viták újra ugyanazon kérdés mentén zajlottak, mint a reformkori viták. A rendszert ugyan mindketten utálták, de egymást is legalább annyira; az értelmiség időnként nagyon durva hangnemben támadta egymást. Ha 67-ben a modernizáció győzött, akkor a Horthy-korszakban viszont a tradicionalizmus, a nemzeti identitás védelme. Erdei Ferenc kettős társadalomelmélete szerint a fejlődés olyannyira megállt, hogy a társadalomban továbbra is ott maradtak a feudalizmus egyes zárványai, úgy, mint a nagybirtokos arisztokrácia és a nincstelen parasztság. A dualizmus alatt modernizáló kisebbségeket háttérbe szorították a numerus clausus által, mely voltaképp a magyar nemzetiség azon – oktatásügyi szabályozás általi - törekvése, hogy fiainak több állami hivatalt és vele fizetést biztosítson, mint addig és mindezt a nemzetiségek rovására. Néhány részlet megváltozott, de a kérdés maradt: fejlődés, vagy identitás? Avagy reformkori jelszóval: haza, vagy haladás?
A második világháború alatt a Kisgazdák és a Szociáldemokraták szövetséget kötöttek. Felismerték, hogy a háború után a Horthy-rendszer ígyis-úgyis bukni fog, akkor is, ha a szövetségesek foglalnak el minket. Ezért elhatározták, hogy a háború után demokratizálni és modernizálni fognak, ha közösen hatalomra jutnak. 47-ig hagyták őket az oroszok, mert Sztálin eredeti elképzelése szerint Magyarországon egy hosszabb, tizenöt éves átmenetet terveztek a kommunizmus útján, de aztán 47-ben azt mondták, hogy, „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, gyors beolvasztásra van szükség. Úgyhogy nekiálltak és villámgyorsan szétverték a magyar demokráciát. Mi mással is operáltak volna, mint a modernizációval, ha egyszer a Horthy rendszer tradicionalista volt. Modernizáltak, iparosítottak és mellesleg egy teljesen idegen életformát kényszerítettek ránk, mint a hagyományos, tehát már megint exogén, külsőleg ránk kényszerített modernizációs iga alá kerültünk. A rá adott társadalmi "válasz" a népi-urbánus viták későkádári újjáéledése volt. És ez aztán folytatódott és felerősödött a rendszerváltás idején.
A rendszerváltás után megváltozott a Király. Többé nem a Habsburgok, hanem maga az európai közösség, a kapitalista, piac- és demokráciahívő Nyugat-Európa és Észak-Amerika kényszerítette ki az életmódváltásunkat. Ha fel akarunk zárkózni, el kell fogadnunk a módszereiket, mert évtizedekkel lehagytak minket a fejlődésben. Avagy elutasítjuk az általuk kínáltat és egy teljesen új úttal próbálkozunk meg, amely sokkal nehezebb, felderítetlen és kimerítő, de jobban illik régi életmódunkhoz. A második esetben gazdasági küszködéssel kell számolnunk és fel kell adnunk a reményt a gyorsan növő életszínvonalra. Ennyit bevezetésképpen. Ezek voltak az okok, lássuk az okozatokat.
A rendszerváltás utáni három nagy törésvonal
Nem változtak a problémák, nem változtak meg a körülmények, akkor hát miért is változtak volna a következmények? A helyzet Rousseau mondására emlékeztet: plus ca change, plus c’est la meme chose: minél jobban megváltoznak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak.
Új arisztokráciánk, a pártok továbbra is választani kényszerülnek a nyugati életforma teljes átvétele és a nemzet eredeti jellemzőinek védelme között. Ez a törésvonal húzódik a nyugatosítók és a tradicionalisták között. 1989 körül a nyugatosítók közösen küzdöttek a későkádári ún. létező szocializmus továbbépítői ellen. Miután a geopolitikai helyzet kikényszerítette a kommunizmus magyarországi bukását, magunknak kellett szembenéznünk országunk problémáival. Az első szabad választás megnyerésére való törekvés közben az úgynevezett demokratikus ellenzék reformpártjai elkezdték keményen megkülönböztetni magukat egymástól. Ez oda vezetett, hogy hamarosan lett egy irányzat, mely a régi idők urbánusaihoz hasonlóan képzelte el a kormányzást, az SZDSZ és a FIDESZ. Meg lett egy másik oldal, amelyik a népiekhez hasonlóan gondolkodott, az MDF, a KDNP és az FKGP. A kádári MSZMP reformszárnya, a szocialista utódpárt politikai karanténba került, csakúgy, mint az ortodox szárnya az MSZMP-nek, a kommunista Munkáspárt.
Az első ciklus kemény kulturális polgárháborúja, a médiaháborúk idején a nyugatosítók békét kötöttek a Szocialista Párttal és így kieresztették a karanténból. Ez magával hozta a kommunizmus-antikommunizmus törésvonal megváltozását. Érzékelve a szocialisták megváltozott magatartását és törekvéseit, a korábban legkeményebb antikommunista SZDSZ összefogott a Szocialista Párttal, míg a másik kis liberális párt, a Fidesz ezt elutasította, s közeledni kezdett a népies oldalhoz, akiknek legerősebb pártja, az MDF lassan széthullott. 94-től 98-ig a Fidesz, a korábbi nyugatosító párt tradicionalistává vált, míg a korábban kirekesztett Szocialista Párt nyugatosító lett. A többi tradicionalista párt nem változtatott ellenzékben, kivéve az MDF-et, amely továbbra is agonizált. Teljesen elvesztették befolyásukat és több kisebb csatlóssal körülvéve a Fidesz vált a tradicionalista oldal vezérpártjává.
A második nagyobb törésvonal a kommunizmushoz való viszonyt jellemzi. A rendszerváltás előtt az MSZMP egymaga állt a többiekkel szemben, de később az SZDSZ csökkentette a távolságot az utódpárttól és mára kettőjüket együtt, mint szociálliberális pólust emlegetjük. Érdekesség, hogy 2004-ig az antikommunista pártok és a szociálliberális pólus közti kommunizmusról folytatott viták csak az elitet foglalkoztatták. A társadalom abszolút érdektelennek mutatkozott eziránt, irreleváns volt a mindennapi életüket illetően. Ezt az érdektelenséget az elit 2004-ig nem értette meg, azonban idén Orbán Viktor a Fidesz elnöke újsütetű elnézést és megértést hirdetett a korábban kommunistákra, balliberálisokra szavazók iránt, mely határozottan újfajta megnyilvánulása a párjának, noha több mint valószínű, hogy ez mindössze a legvadabb vokshajszának köszönhetően született.
A harmadik nagyobb törésvonal a gazdasági témában húzódik, az állami és a piacirányítású gazdaság támogatói között. A néhai demokratikus ellenzék a piaci koordináció híve volt és ehhez képest nem is létezett életképes alternatíva, úgyhogy az MSZMP akaratával szemben a piaci irányítás dominánssá vált. Csakhogy a hagyományosan államközpontú életmód és a rendszerváltás rossz gazdasági előmenetele hosszan tartó frusztrációt és jelentős ellenállást okozott a piac uralta gazdaságirányítási rendszerrel szemben. Manapság ezt leginkább a több állami beavatkozást és hatalomközpontúbb életmódot szorgalmazó Fidesz támogatja.
Rokkan négy törésvonala szerint
Ha megvizsgáljuk a helyzetet Stein Rokkan négy alapvető törésvonala alapján, akkor a következő eredményre jutunk.
SZDSZ, a liberális párt a centrumot támogatja (ami a globalizációt és a nyugatosítást illeti), szekularista, a voksokat leginkább a városokból szerzi és a vagyonosok, tulajdonnal bírók érdekeit képviseli. Ők a legegyszerűbb eset. Ha megnézünk egy amerikai republikánust, vagy angol toryt, esetleg német kereszténydemokratát, akkor általában gazdaságpolitikailag ugyanolyanokat mondanak, mint az SZDSZ, tehát adócsökkentés, piackoordinált gazdaságvezérlés, minimális állam, vállalkozók helyzetbe hozása, olcsó állam, lendületes gazdaság. Namost ezek Európában és Észak-Amerikában a jobboldalhoz kötődő jelszavak, mert itt gazdasági kérdéseken folyik a vita, ez a fő törésvonal. A fő kérdés az, hogy mi a jó az egyénnek.
A Szocialista Párt, az MSZP már második ciklusában kormányoz együtt egy olyan partnerrel, amelyet egy nyugat-európai szociáldemokrata párt sosem választana koalíciós társnak, mert a fő kérdés, a gazdaság terén teljesen eltérő véleményük lenne. De Magyarországon másként van, mert itt a fő kérdés az, hogy el akarod-e fogadni a globalizációt és a nyugatosítást, vagy inkább a hagyományos, erős nemzetállamot részesíted-e előnyben. Emiatt a szociáldemokratának vallott MSZP a liberálisokkal szövetkezik és szövetségese liberális, piacorientált gazdaságpolitikáját folytatja, noha a keményen balos gondolkodású szárnya a pártnak ezt láthatólag nehezen viseli és nem tudni meddig tolerálja. A törésvonalakat illetőleg az MSZP három ponton megegyezik a liberálisok hitvallásával: Urbánus, szekuláris, centrumpárti. Ami viszont a tőkés-munkás törésvonalat illeti, sajátos skizofrén állapotot figyelhetünk meg. Elméletileg egy szociáldemokrata pártnak a munkásokat és a nincsteleneket kellene támogatnia, de a gyakorlatban ez már a második olyan kormányzati ciklus, melyben az MSZP nagyon gyenge szociális érzékenységről tesz tanúságot. Ellenzékben a párt gyorsan visszanyúl az eredeti szocialista ideológiához, de mihelyt kormányra kerül, azonnal kitalálja, hogy nincs alternatíva a neoliberális gazdaságpolitikához képest és szövetségese, az SZDSZ gazdasági programját valósítja meg. Hosszú időszakokon át alig-alig mutat a párt szocialista pártokra jellemző vonásokat.
Ez a skizofrénia csak akkor szüntethető meg, ha kiszabadulnak a Fidesszel egymás fojtogató szorításából. Mindkettőjük gyakran mutogat vissza a korábbi ciklusok törvényeire, egyezményeire, és ideológiai kijelentéseire, amely megakadályozza őket egy új, autentikus és koherens politikai irány kidolgozásában, mivel állandóan figyelniük kell a korábbi irányvonalakat illető igazolásra, melyet egymás orra alá szoktak dörgölni. Ezek a korábbi döntések az 1995-ös Bokros Lajos féle megszorító gazdaságpolitika idejére datálódnak vissza, mikor a korábbi bankelnök pénzügyminiszter még a liberálisoknál is liberálisabb irányt határozott meg és a jobboldal az intézkedéseket ellenzéki pozíciójából a szociális kíméletlensége miatt kellett bírálja. Ez az ideológiájukkal ellentétes állásfoglalás csak a korábban említett nagyobb törésvonalak segítségével érthető meg: az SZDSZ és az MSZP a piacorientált gazdaságvezérlés hívei, a FIDESZ és szövetségesei pedig az állami beavatkozást növelnék.
A Fidesz, a konzervatív oldal fő pártja a következőképpen jellemezhető. Támogatja az állam és az egyház szoros együttműködését, vezető kádereit és támogatói többségét a vidékről gyűjti és egyre jobban a munkások, vagyontalanok érdekeit képviselni látszik. Ez szintén meglepő egy konzervatív párttól, de az ok ugyanaz, mint a többi MSZP-meglepetés esetében, csak fordítva. Munkástagozat, a banki szemléletű gazdaságirányítás kárhoztatása, a munka értékét megbecsülő társadalom magasztalása, a privatizáció leállítása, az állami beavatkozás fokozása, a minimálbér növelése, a tőkejövedelmek csökkentése – mindez klasszikusan szociáldemokrata alapvetés Nyugat-Európában, de itt Magyarországon egy olyan párt hangoztatja, amely magát konzervatívnak, néppártnak, kereszténydemokratának és nemzetinek címezi. Egy másik kemény problémája a Fidesznek az EU csatlakozás. A centrum-periféria törésvonal keresztbeszeli a pártot és a szavazóbázisát egyaránt, ezért elég bonyolult okosnak mutatkozniuk mindkét oldal számára. Ugyanolyan skizofrén mintákat mutatnak, mint a szocialisták a neoliberális gazdaságpolitikát illetőleg. Bonyolult kérdés a csatlakozást ellenzők és támogatók voksait egyaránt begyűjteni.
A negyedik parlamenti pártról, az MDF-ről 1996 és 2002 között nehéz megítélni, mit gondolnak, mert akkoriban önálló lépésük kevés volt. A Fidesztől való eltávolodás utáni identitásuk a következőképpen néz ki. Centristák (a globalizációt, EU-t illetően, Antall után ez egy MDF-esnek kötelező, még ha ezt Lezsák Sándor másképp is gondolta), egyházbarát felfogásúak és kapitalista szellemben a nincstelenekkel szemben a vagyonosabbakat részesítik előnyben. A népi-urbánus vonalon nem teljesen megítélhető a pozíciójuk, de talán inkább a városias területek értékelik jobban őket. Budapesten magasabb arányban szavaztak rájuk, mint vidéken, de ez a nyilatkozataikban nem kap hangsúlyt.
Különböztessük meg a politikusokat a szavazóktól. A szavazókon nyomot hagyott, hogy negyvenegykét évig a jobboldali gondolkodás alaptémái tabuk voltak. Egész generáció értesült még egyoldalúan balos oktatásból a világ dolgairól. És azelőtt sem rendelkezett az ország megfelelő alappal egy modern értelemben vett nyugatos jobboldaliság kialakításához, mivel nem voltunk modern ország a török uralom óta.
...
Meggondoltam magam. Erre csak hosszabb esszében érdemes válaszolni. Mindjárt előkaparom egy korábbi szösszenetemet, abból kábé kiderül, hogy mit gondolok.
Jó. 1990-ben ki volt itt a jobboldali? A népi baloldali írók által alapított MDF, amely az SZDSZ által elriasztott szocialista törzsszavazókkal nyert választást...? A kereszténydemokraták? Torgyánék? Ha ők igen, akkor pont az SZDSZ jobboldali liberális, antikommunista szárnya ne lett volna az...?
Az balratolás, hogy véleményem szerint TGM és Tölgyessy 90 körüli állapotának leírására nem a jobboldali szó megfelelő, hanem a liberális? A liberális az mindjárt baloldali is egyúttal?
Inkább ne töröljék, én a tankönyvízű minősítésen nem sértődöm. Ennyit még egy klubnak is ki kell bírnia. Láttunk már sokkal cifrábbat, akár az én tollamból is.
Magyarország sajátosabb hely annál, hogysem minden vonatkozásában a többszáz éves demokratikus előjátékkal rendelkező országok fogalmaival leírhassuk. Bárcsak tehetnénk. De azoknak nem mindegyike működik jól nálunk. Így aztán a helyi körülmények sajátos megoldásokat követelnek még fogalmazásban is.
De különben szerintem a Political Compass még nyugati demokráciákban sem adaptálható jobb-bal csoportosításra. Az egyik egydimenziós, a másik kétdimenziós térkép. Hogyan lehet megfeleltetni őket egymásnak? Balos az, aki a balfelső sarokba szorult, jobbos meg az, aki a jobbalsóba? És akkor az összes többi az micsoda?
Szerintem meg az az értelmetlen, ha valaki a jobboldallal együttműködő, átszavazó liberálisokat akarja balratolni, mert azok nem felelnek meg valami tankönyvízű jobboldaliság-kritériumnak.
Megbocsáss, de ha számodra a '90-es - konzervatív-liberális - TGM és Tölgyessy Péter sem eléggé/hitelesen/megfelelően jobboldali, akkor mégis miből, kiből akarod felépíteni az "új" jobboldalt?
Egyszer már megemlékeztem a Political Compass erényei elismerése mellett a fogyatékosságairól, de újra. Autoriter-liberális: ezen a tengelyen nyilván liberálisok lettek volna, gazdaságilag meg "egy út áll előttem, melyiket válasszam". Így max. annyit tudok megállapítani, hogy az állampárthoz képest jobboldaliak voltak. Magyar viszonylatban meg liberálisok, azt kész.
"1. Orbán megőrzi "vezéri" szerepét, s szimbólikus-érzelmi politizálással, valamint a megszorításokkal/reformokkal szembehelyezkedve próbálja egybentartani a jobboldalt."
-- Szerintem ez nagyon rossz megoldás volna. Tovább kéne fokoznia a párton belüli "terrort", vagy elnyomást, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Rövid időn belül szétesne a Fidesz alkotó elemeire, mert kiderül, hogy a vezér nem tud győzelmet aratni és az autokráciáját, kegyenceit, nem a semmiért tűrték el idáig. Ezt a párt szempontjából nézve mondom.
Az ország szempontjából szintén rossz irány lenne, de annyi (akaratlan) haszna származna, hogy Gyurcsány szépen rákenhetné Orbánra, hogy ahá, itt a mumus, ezért nem tudtunk négy évig gazszálat keresztbe se tenni, mindenért ő a bűnös. De most majd jól ellenfeszülünk ennek a visszahúzó erőnek és csakazértis reformlépéseket teszünk. (Csak aztán a nagy reform szokás szerint elhalna az MSZP-n belüli bozótharcokban. Vagy nagy vajúdás után letennének egy másik 100 lépéses egyhelyben totyogást, mondván, íme a reformok reformja.
2. Dávid Ibolya álma. szerintem az ő álmaiban kb. három párt alkotja a jobboldalt. De ha az ővében nem, akkor az enyémben igen. Ez nem annyira teljes szétesés, mint inkább abba a természetes helyzetbe való visszaigazodás, mely nagyjából leképezi a jobboldali érzelű társadalmi réteg viszonyulásait. Az integrációfóbiások, NATO-fóbiások kapnának egy olyan pártvezetőt, aki nem próbálja eladni nekik az EU-t, meg a románokat, a gazdaságilag liberális elveket valló liberálkonzervatívoknak nem kéne deklasszált rétegeknek szociális süketelést tartani, hanem vállalhatnák saját identitásukat, a keresztények megkapnák a saját rétegpártjukat, amelyik bátran lehetne keresztényszociális, ha éppen azt szeretné, stb. Elképzelhetőek még másfajta tagozódások is, más súlyponttal. De a sikeres jobboldali politika nem az uniformizálás felé mutat, hanem azon múlik, hogy a társadalom többségét sikerül-e egy inoffenzív, gazdaságilag racionális és továbbra is jövőképpel, méghozzá építő fajtájú, sokak számára vonzó jövőképpel megnyerni. Ennek az lesz a módja, hogy a társadalom közepét el kell hódítani a két ciklus alatt valszeg szétamortizálódó ballibektől. Nyolc év kormányzás az utolsó ballib médiaharcos megmondóember szavahihetőségét is ki fogja kezdeni. Már négy év elég lett volna hozzá, de sajnos 2006 még arról szólt, hogy Viktor most akkor megint bemutathatja, hogy legelszántabb hívein kívül mindenki másnak lesz miért utálnia őt is, és miatta a jobboldalt, vagy sem.
"3. A jobboldal "kettéosztása" egy vidéki keresztény-konzervatív és egy nagyvárosokat megcélző liberálisabb vonulatra."
-- Nem hiszem, hogy az urbánus-vidéki törésvonal a jobboldal fő témája lenne. Idáig ez senkinek nem jutott eszébe Bánk Attilán kívül, akinek jókat röhögtem a Budapesten elhelyezett "Mi a vidéket képviseljük!" feliratú plakátjain. A területi elkülönülés városias alapon szerintem kifejezetten rossz ötlet és erre valszeg az SZDSZ is rá fog fázni, mert nem erős identitásképző ma már, hogy én széleslátókörű városi csóka vagyok, te meg csak egy tanyasi paraszt. Ma már a népesség döntő többsége városlakó és ezt egyáltalán nem tartja olyan csodás dolognak, hogy büszke legyen rá. Sokkal inkább töktermészetes és némely vonatkozásában inkább terhes, gondolok itt a tömegre, a porra, a zajra, a büdösre, a dugókra, stb.
Maga az, hogy egy liberálisabb és egy radikálisabb jobboldali pártstruktúra legyen, nem rossz, de nem is optimális most. Valószínűleg a radikális jobboldaliak eleve saját kört alkotnak, náluk mérsékeltebb lenne a jobboldal fősodra és kéne még egy már említett liberális jobboldal, egyfajta nemzeti szabadelvűek, melyet nagyjából Orbán Viktor jelenített meg 98-ban. Akkor ez a tagozódás nagyjából létezett és jól működött.
Ma a tagozódás még egyáltalán nem alakult ki, a Fidesz, bár veszített vonzerejéből, még nem került a felbomlás állapotába. Bár az első vonalszerűtlen kiszólások már elhangzottak Mikola és egyebek kapcsán és ezen a második forduló valószínűsíthető eredménye még súlyosbítani fog. Szerintem azt már nem fogja Orbán imidzse kibírni. Korábban megingott a beléje vetett bizalom egyszer a 2002-es vereség és egyszer dec. 5-e után. Ez a harmadik fiaskó az előző kettő emlékével együtt valószínűleg megadja neki a kegyelemdöfést - egyelőre. Ugyanis én korántsem tartom lehetetlennek, hogy ha most a tekintélye maradékát óvva visszalép egy időre a politikacsinálástól, akkor később alkalma nyílik visszatérni.
Eltekintve a személyes sérelmektől az szdsz elsősorban a liberális minimumot várja el. Amíg egy Mikola második ember lehet egy kampányban (nem a személye hanem a nézetei miatt érdekes), addig elég nehéz lesz elfogadtatni bárkivel a liberális oldalról. Persze lehet jönni azzal, hogy a szadi lefeküdt a maszopnak '94-ben. Valóban. Emiatt aztán azt kell mondjam, hogy adott esetben Mikolától függetlenül is hirtelen "reálpolitikussá" válhatnak a szadiban...
Hát, az látszik a Fideszen belül, hogy hol van szakadás. Vannak a régi emberek, élükön Áderrel - ők vihetik a liberálisabb vonalat -, és vannak a "mozgalmi", új emberek: a körösök és az egyéb beintágráltak. Őket vihetné tovább Orbán. Jelenleg a 2. csoport határozza meg a Fidesz működését, az első csoport 2004 végére elvesztette az addigi pozícióit és kimaradt az iránymegadásból, az érdemi befolyásolásból.
