Nem adom....Hosszú esõ zuhogott rám
ködben didergõ délután.
Minden elbújt, és minden messze volt.
Árnyékautók. Kísértethajók.
Csapzott madár, a levegõben
meg nem tartja már a szíve sem.
Süllyedt lassan. Elõttem földet ért.
Lehúnyt szemmel csak világot cserélt.
Folyt el az idõ patakokban.
Nõtt az országút a lábamban.
Tudtam mindig, hogy egyedül vagyok.
Félig szerencsés. Félig átkozott.
Ázott kutyák csaholását,
éhes csavargók csillagát,
bárhol voltam, követni könnyû volt,
ha már az isten közéjük sorolt.
Nem adom el a lelkem senkinek.
Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
de nem az övé, és úgy vigyázzon rá,
mintha életben õ tartaná.
Nem adom el a lelkem senkinek.
Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
és nem az övé. Úgy vigyázzon rá.
Úgysem láthat már túl soká.
Hosszú esõ zuhogott rám,
szélben tekergõ éjszakán.
Nevem nem volt.
Reményem se sok.
Boldog voltam, hogy akárhogy vagyok.
Angyal nem járt az utakon már.
Hogy ördög segítsen, azt nem hagynám,
de jöttek sokan, hogy mutassák a jót.
Ázott kutyák. Éhes csavargók.
Nem adom el a lelkem senkinek.
Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
de nem az övé, és úgy vigyázzon rá,
mintha életben õ tartaná.
Nem adom el a lelkem senkinek.
Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
és nem az övé. Úgy vigyázzon rá.
Úgysem láthat már túl soká.
