Ezzel a most megjelent két verssel emlékezem drága
Édesanyámra, anyák napja alkalmából: :((
Akiknek még él az Édesanyja, nagyon boldog anyák napját kívánok!
Zanner Anikó
Ha még velem lennél...
Ha még mindig itt lennél velem, örömmel ölelő karjaidba bújnék, ott vigaszra, nyugalomra lelnék. Ha még velem lennél...
- De már nem vagy itt ... Utat mutató, aranyló csillagfény lettél. Amikor felnézek esténként az égre, keresem, melyik csillaggá születtél.
Boldogan köszöntenélek, mint régen, de úgy már nem lehetséges régen. Anyák napján csak annyit tehetek, hogy sírodra virágcsokrot teszek.
2024. május 4.
Poet.hu
Zanner Anikó
Lila orgonák
Gyermekként nem volt pénzem gerberára, hogy Édest` köszöntsem, anyák napjára: - szegénység volt akkoriban jobbára. Elmentem hát a hatodik szomszédba, virágot kérni Édes` ünnepnapjára. Lila orgonát kaptam összekötve, egy hatalmas csokor lett belőle.
Megálltam szépen Édesanyám előtt, s azzal a csokorral köszöntöttem Őt. Könnybe lábadt csillogó, azúrkék szeme, szeretve simogatott dolgos keze.
Elsuhant a szép gyermekkor...
Régen elment, nincsen már velem, régen nem fogja a két kezem. Két karját nem tárja ki nekem, hol békét és nyugalmat leltem.
Éjjelente sokszor hozzám röppen, pilleszárnyon csendben mellém szökken. Olyankor úgy érzem, újra simogat, arcomon érzem a szerető csókokat. De pirkadatkor gyorsan elillan, mint a hullócsillag, úgy elvillan: s nincsen tovább, csak a vágyaimban.
Anyák napja nekem egy fájó ünnep, szemem könnyes, szívem szeretete lüktet. El nem múló bánatterhet cipelek: lila orgonát már csak sírjára vihetek.
Úgy fáj már minden, minden idebenn: a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, minden, mi általreszket szívemen, legyen az ember, muzsika, vagy táj. Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat, s rejtekúton a szívembe talál, s álomba ringatja a kínokat, elaltatja a multat, s a jövőt. Pedig be nehéz megtalálni már az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat, ördögpalánták ágaskodnak rajtok: száraz kórók és keserű füvek, minden, mi beteg szívemből kihajtott. mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen, s mely liliomok magvát hinti el ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél, mely liliomok messze magvát hozza, magot, melyből a békesség kikél
Megsárgult percekbe fulladt álmokon, véznacsontú, sápadt, kihűlt vágyakon botorkál búsan a haldokló remény. A megfagyott szeretet már túl kemény.
Nem fogja a perc, hiába ölelsz. Mindenütt, csak hűvös kezekre lelsz, és fojtogat a rád zúdított harag. Hallgatnak a torkodra dermedt szavak.
De csak állsz némán, már nincs mit mondanod. S kiégett tested magára hagyod, ha szárnyaló lelked, mint szabad madár, az áldott Isten féltő karjaiba száll.
Hová fajult ez a forrongó, világ? Hová lett a szeretet, a becsület? Hová lett a szavahihető kézfogás? Miért lett elvakult számtalan ember, aki önzően csak magára gondol, másokon kegyetlenül átgázol? Nem számít semmi, csak legyen kényúr, mert már a pénz, a hatalom az úr.
Ember embernek ádáz ellensége, határtalan a telhetetlensége. Alig van már a Földön emberség, a tiszteletet rég beszennyezték, nincsen már nyugalom és békesség.
Olyan ez a forrongó világ, mint kitörni készülő vulkán. Bármikor váratlanul tüzet, lávát okádhat, városokat, falvakat kegyetlenül elpusztíthat! Változz hát, ember! Vedd végre észre! A vesztedbe rohansz! Te is elpusztulhatsz!
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Minden kedves bekukkantónak szeretettel küldöm legújabb
versemet.
Zanner Anikó
Akrosztichon 1.
Táncol a napsugár a kék égen, Arany fénye melegít élénken. Virágok nyílnak tarkán mindenütt, A méhecskék gyűjtik a friss nedűt. Szellő fújdogál, simogat langyosan, Zenélnek a madarak boldogan.
Magasról integet lilán az orgona, Árassza bódító illatát távolra. Rigó ácsorog a smaragd falombon,
Viszi trilláját a fuvallat kacéron. Áramlik a langymeleg kellemesen, Ránk telepszik a vidámság lelkesen. Tovaszáll a rosszkedvünk nesztelen, Unalom elűzve győzedelmesen. Nincsen már itt lehangolt komolyság, Kellett már nagyon a kikeleti vígság.
Nagypénteken amint erre jártam, Ezen az udvaron sok tyúkot láttam. Volt közöttük fehér, s pöttyögetett tarka, Az egyiknek nagyon is piros volt a farka. Gondoltam magamban: lesz itt tojás bőven, Nem kell érte kimenni majd a tyúkülőbe. Szépen kifestve adják a kezembe, Mert ahol szép lány van, annak van hímezve.
Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a "miért", Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."
Nem akart Ő kegyelmet sem Pilátustól, sem a Barabást választó sokaságtól. Méltósággal tűrte a kínzó korbácsolást, tűrte az iszonyú fájdalmat, megalázást.
Vitte keresztjét véresen, roskadozva, a mi bűneinket is vállán vonszolta. Fején töviskoszorúval lassan haladva, arcán lefolyó bíborfolyóval, botladozva. Amikor elesett, ütötték, leköpdösték, kik segíteni akartak, azokat ellökték.
Golgotára érve megfeszítették...
Csendesen kínlódott, nem jajgatott: még akkor is, ott is megbocsátott. Ott sem ítélkezett senki felett, hanem Atyjához imával esedezett.
Szenvedett, mert Ő úgy akarta, meghalt, mert Ő úgy akarta. De halál nem győzött fölötte, feltámadt fényben tündökölve, s velünk marad mindörökre.
Ez is jó !
