Van akinek trécseldéje van, van akinek ketrece, van akinek zabáldája.
Én is szeretnék egy ilyesmit ahol kedvemre szövegelhetek mindenféle dolgokról amik foglalkoztatnak.
Akkor van egy kiskapu, ha keskeny a járda, akkor lehet, hogy van valami felügyelő szerv, aki bírságol érte. Nálunk is akkor vágták vissza a társasházak előtt, amikor már a gyalogos járda feléig ért (felezett járda, gyalogos és az út felől biciklis, szóval könnyen ki lehetett kerülni azt a szakaszt)
Nem most kezdtem a harcot , már hónapok óta kérlelem nyírásra a KHTseket, 10 ezer forintot ajánlottam is , de nem érdekelte őket. Persze most randa lesz ha visszavágják. De ha nem akkor a fél járdát benövik.
Sövényt még sose nyírtam, nincs ketyerém. De láttam itt a környéken párszor, amikor elvadultat megnyírtak, hát elég csúfak tudnak lenni utána, szóval lehet, ősszel kéne. Viszont akkor meg nem látszik, hogy hol milyen növények lehetnek.
Főképp évelők. a terület le van kerítve sövénnyel, amit ugye nyírni kéne , akkor sűrű és szép.
Most randán elburjánzott. mindenféle hagymás tulipán , nárcis liliom, amik szintén besűrűsödtek, és ezért csak pár virág volt. Most épp a pünködi rózsavirágzik. és van 3 bokor rózsa is , amin szintén 1-1 virág van. és 2 -3 féle talajtakaró, amik még most szépen zöldellnek.
Mindegyik fontos számomra. A ház előtt van egy előkert, ami nagyon gondozatlan el van vadulva.
Mutatja hogy a házban lakók közt nincs kapcsolat, hogy összefogjanak és szépre megcsinálják együtt.
És mutatja , hogy már elég sok pénz van az embereknél. A KHT embereit nem hozta lázba a kenőpénz gondolata, hogy feketén megcsinálják, egy telefonon felhívott hívott kertésznek pedig túl apró feladat.
A lakásszövetkezet úgy véli nem rájuk tartozik.
Konflisok ! nahát ! a te gyerekkorodban még voltak.
Sok fölösleges küzdelmed van. Próbáld eldönteni melyik az igazán fontos.
Az öreg, hova mászkál éjszaka? Kimegy a lakásból is.
Szegedet már 1949-ben elhagytuk családilag. Nem is voltunk igazi szegediek, mert csak 41-ben költöztünk oda, apám állása miatt. De szerettünk ott lenni, persze akkor még egészen más volt a város. Kedvenc vasárnapi szórakozásom volt, vasárnap délután az esküvőre feldíszített konflisokat és lovakat nézegetni. Mondtam, majd ha férjhez megyek én is ilyenen szeretnék menni a templomba. Persze ez már régen nem létezik, de akkoriban normál taxim még alig létezett, konflison utaztunk ha kellett.:-)
Mostanában rengeteg minden történik, csak nincs erőm írni, a sok harc elveszi az energiámat.
Küzdök a kiskertért, a járható útért, az öreggel, hogy ne mászkáljon éjjel, a kiscsaláddal, hogy okosabban költekezzenek, és járjanak a gyerekek az oviba, a fiammal, hogy álljon szóba velem, a a másikkal, hogy programozzan a fiával.
Az eredményed alapján lett volna esélyed a főiskolára? Mert amikor én értem akkor 4,5 nél rosszabb átlaggal nem . Mi nagyon népes generáció voltunk.
Most hallottam a híradóban hogy kb 77 ezer érettségiző van idén, vagyis csak kb 13 ezer gyerek aki 8 osztályt végzett , vagy annyit se, vagy szakmát tanult.
Minden nagymama más miatt kincs! :) Nekem az egyik nagymamám szeretetnyelve a főzés és sütés volt, a másik nagymamám viszont a világ legrémesebb háziasszonya volt. Viszont rengeteget olvasott (ő is nyomdász volt, meg könyvtártag), és nagyon érdekesen tudott mesélni, akár a saját életéről, akár meséket olvasott nekünk. Egyiket se adnám semmiért, nekem tökéletes nagymamák voltak, és most is könnybelábad a szemem, ha rájuk gondolok és hiányoznak. :(
Házat nem vettünk, csak kicsit össze szedtük magunkat, mert az igazi rákosi féle kommunizmus elég megviselte a családot. A kitelepítést épp csak hogy megusztuk, de a házunkat elvették és így mi aztán a nagymamáékhoz költöztünk, az nem volt olyan nagy, hogy elvegyék. Egyébként normális polgári család voltunk, ettől lettem rossz káder. :-(
Engem csak korlátozottba raktak, de a storykat látom. Nem merem lájkolni, nehogy arról is letiltsanak, így legalább látom, ahogy nő a kisbaba. A menyem egyébként nem sokkal a szülés után az anyósát (a férjem exnejét) is kidobta a lakásból. Mentek babalátogatóba, és összevitatkoztak a nő élettársával, és rendesen kidobta őket a lakásból. A nagyobbik fiam mesélte. Most már tulajdonképpen elmart mellőle minden családtagot a menyem. De az az igazság, hogy ha el lehetett idegeníteni őket tőlünk, akkor talán sose volt közel. Engem nem tudott volna összeveszíteni a testvéremmel vagy a szüleimmel senki.
Én se nyomulok. Pont egy éve nem beszélünk a férjem első házasságából származó második gyerekkel. :( Régen ő mindig felköszöntött anyák napján, idén nem. A férjem azt mondja, ne bánkódjak ezen, ő se teszi. Ez az élet rendje, hogy a kisrókák felnőnek, elhagyják a szülői odút és saját családot alapítanak.
Másrészt ez a nagyon ritka találkozás sújos csalódást is rejtegethet.
Korábban is elteltek hónapok, míg láttam, és elképedtem, mert rettenetesen szakállas volt , torzonborz haj, és a melegítő ami rajta volt mintha kinőtte volna.
Most pedig már több mint egy éve nem láttam.
Az fáj, hogy a skájpon se ír.
Azzal próbálkoztam, de törölte magát, fészen se vagyok már ismerőse.
Egyáltalán nem még a tesóival sem kommunikál, kilépett a családból szó szerint.
Persze én sem voltam különb, mert próbáltam anyámmal és anyósommal is megszakítani a kapcsolatot, de sajnos nem érdekelte őket. legalább 15 évig nem bekerített hejen éltünk, egyszercsak megjelentek, és nem seprűztem el őket.
De a fiam olyan magas kerítéssel övezett házban él, hogy be se látok.
Kamerán látná ha becsengetnék, és ha be se enged? Nem nyomulok. Te megtennéd?
Nem is a boldogság a lényeg, mert az egy gyorsan elillanó érzés. Az a jó, ha az ember elégedett. Én csak 80+ koromban jutottam el idáig. Előtte mindig hajszoltam valami álmot. Álmok már rég leírva. A pályaválasztás nem volt. Érettségi előtt közölte a nagyon kommunista iskola igazgatónő, hogy ne is akarjak semmit, mert az "ilyenek" mármint én, a szövőgyárba valók. Nos ehhez semmi kedvem nem volt. Aztán némi szerencsével s régi ismeretséggel sikerült bekerülnöm adminisztrátornak egy fatelepre. Ott aztán egész nap számoltam (köböztem a fát) és írtam a számlákat, természetesen kézzel, dupla indigóval tintaceruzával, mert ez volt az előírás.
56-ban azt hittem itt a szabadság, de végül anyám annyit sírt, hogy itthon maradtam. Kilenc évig műanyagfeldolgozó kisiparosok lettünk családilag. Anyámnál volta bejelentve segédmunkásnak. Szerencsére addigra belátták, hogy nem kellene itthon tartani engem, így családi áldással disszidáltam. Aztán se lett sokkal jobb, de mindig dolgoztam, meg is éltem és a vágyaimat is sikerült teljesíteni, utaztam.
Könyvelni halál unalmas, de azt fizették meg rendesen, nem volt választás.
Előtted mélyen lengetem a kalapom, két diplomás gyerek nem semmi, különösen ha a háttér se nagyon volt meg hozzá. Ügyes, okos asszony lehetsz.
