-----Bevezetés


A magyar őstörténet népességtörténeti folyamatai természettudományos kutatásában több szakasz ismerhető fel. Ezek a vizsgálódások megfelelnek a tudományterületek fejlődési szakaszainak, és meglehetősen pontosan leképezik a világban zajló etnogenetikai1 kutatások irányait is. Érdemes megvizsgálni, milyen alapvetések mentén zajlanak ezek a kutatások, és választ keresni arra a kérdésre, léteznek-e olyan általános érvényű problémák, amelyek, túl a vizsgálatok metodikai nehézségein, korlátozhatják a kapott eredmények történeti kontextusba helyezését, különös tekintettel a Kárpát-medence népességtörténetére.

A legnagyobb múltra visszatekintő kutatási terület a fizikai antropológia (Bernhard – Kandler-Pálsson, 1986). Ez egyben az egyetlen olyan terület, ahol a népességtörténeti következtetések levonásának archaikus adatra épülő jogosultsága is van. A Kárpát-medence népességtörténete a provinciális időktől – függően elsősorban a temetkezési rítusoktól – fizikailag jellemezhető nagyszámú originális, az adott történeti-régészeti időszakot reprezentáló humán variáció-mintázatokkal. Korlátozottabb mértékben, de „korba illő” adataink vannak a sztyeppei útvonal, a magyar etnogenezis szempontjából fontos régészeti kultúrák emberét illetően is. A mai magyar népesség antropológiai összetétele mind a típusok, mind a metrikus jellemzés tekintetében rendelkezésre áll. Ez az adatbázis jóval gazdagabb, mint bármely archaikus sorozat, hiszen más fenotípusos jellegzetességek is megfigyelhetők, mint a szőrzet, a pigmentáció. Néhány külső jegy írott forrásokból azonosítható, de többségük csak modern adatokkal való összevetésben nyújt többletinformációt. A legfontosabb vizsgálható, archaikus adatbázisban is megnyugtató pontossággal használható paraméterek a koponyaindexek és a testmagasság. Ezen mérhető adatok varianciáját azonban multifaktoriális tényezők befolyásolják, a fenotípusos kifejeződésben jelentős környezeti tényezők is szerepet játszanak, főként a testmagasság alakulásában. Tehát a honfoglalás kori és a 20. századi testmagasságadatok összehasonlítása csak korlátozott mélységű konzekvencia levonására ad módot. Más a helyzet akkor, ha időben és térben egymáshoz „közeli” két adatot hasonlítunk össze: Éry Kinga vizsgálatai alapján a klasszikus honfoglalók önmagukban nem lehettek a kora Árpád-kori népességek közvetlen genetikai előzményei, hiszen a testmagasságadataik között jelentős eltérés mutatkozik (Éry, 1998). Bonyolultabb a helyzet a koponyaformák összehasonlításával, mert ebben az esetben jóval nehezebb elkülöníteni egymástól a külső hatások okozta változásokat és a poligénes öröklésmenet által determinált formákat. A klasszikus honfoglalók jelentős arányban tartalmaztak rövidfejű komponenst, a mai modern népesség túlnyomó többsége is az. Ez azonban semmiféle konkrét összefüggést nem jelent, mert jelenlegi tudásunk szerint a honfoglalás korában még jelentős rövidfejű népelem az Árpád-korra periferizálódik. A „mai” rövidfejűség fő összetevője pedig nem a honfoglaló örökség, hanem az egész európai területre jellemző, eddig nem ismert genetikai determináltságú koponyarövidülés (abszolút méretek tekintetében a szélességi dimenzió növekedéséből következik), mely folyamat a Kárpát-medencében a 13. században kezdődik. Mindkét alapvető paraméterről elmondható, hogy sok száz év alatt olyan változásokon mehet keresztül, amelyek a közvetlen összehasonlítás eredményeinek direkt interpretálását nem teszik lehetővé, azt még kevésbé, hogy az esetleges változásokat meseszerű elemekkel magyarázzuk (fejfedő viselete, lovas életmód, stb.).
minden másképp