Francois Coppée

Rommá lett szív

Latin palotaként emelkedett szívem,
Márványok, gránitok javából összehordva;
De szenvedélyeim, mint barbár szittya-horda,
Csóvát dobtak reá és dúlták esztelen.

Leomlott. Csend honolt a törmeléken.
Emberi nyom sehol, csak kígyók, baglyok odva.
Bíborszín s hófehér kövét benőtte dudva,
S az út helyén szeder burjánzott végtelen.

Hosszan, magánosan elnéztem, hogy mivé lett.
Sugártalan napok, csillagtalan vak éjek
Félelmes korszakán lelkem pokolra szállt.

De jöttél végre Te, sugárba öltözötten;
S hogy hontalan frigyünk meglelje otthonát:
Palotám romjain egy kunyhót építettem.

/ford.: Mészöly Dezső/