Hát itt a kis kórháztörténetem. Kiírtam magamból, mert annyira megalázónak éreztem:

72 éves édesapám Parkinson-kórban szenved. Már rossz állapotban van, alig tud járni, mozogni, önállóan bármit csinálni. Anyu már 4 éve ápolja, szinte állandóan vele van reggeltől-estig. De most nem arról szólnék, milyen is ma Magyarországon a Parkinson-betegek ellátása, a hozzátartozók segítése és tájékoztatása. Mert az katasztrófális. Ha nincs olyan szerencséje az embernek, és nem fog ki egy valóban hozzáértő, empatikus és normális orvost, akkor megette a fene az egészet. Tudom, Apuval majd 10 éve  járjuk ezt az utat. Most szerencsére találtunk valakit, akinek jó a híre. Bejelentkeztünk hozzá, és a bejelentkezéstől számított egy hónapra kaptunk is időpontot. Igen ám, de közben Aput kórházba kellett vinni. És itt kezdődik el az a történet, ami miatt ki kell írnom magamból a dühömet!
Apura rájött ugyanis valami, amitől éjszakánként agresszív lett. Anyut nem csak verbálisan, de fizikailag is bántotta, azt kiabálta, megcsalsz, megöllek és azt a férfit is. Nyilván túl durva nem tudott vele lenni, de azért elég ijesztő volt. Három-négy ilyen alkalom után már a nagyszobában ágyazott meg Anyu Apunak, mert szabályosan félni kezdett az éjszakáktól, az éjszakai kitörésektől. Volt, hogy a közelben lakó öcsémet kellett éjjel áthívni, hogy Aput lecsillapítsák. Olyan 5-6 nap után hívták ki hozzá először a mentőt. Mire kiértek, Apu lehiggadt, azok meg nem értették, miért hívták ki őket egy gyenge öregemberhez. És elmentek. Ám a történet folytatódott. Az az ember, aki napközben a bögréjét alig tudta tartani, nagy erővel szorította anyu kezét és rángatta, és bár nem tudott járni, érdekes, ki tudott osonni a tévében pornót nézni, és ki tudott menni a konyhába késért, hogy azzal fenyegetőzzön. (A szexuális túlfűtöttség a gyógyszerek mellékhatása!!!!)  A tesómnak 20 percébe tellett, míg Aputól elvette a késeket, olyan erő volt benne. Akkor megint kihívták a mentőket, azok be is vitték a kórházba, ahol először az Aput kísérő testvéremet úgy fogadták, minek hozták be, semmi baja, majd amikor megvizsgálták, leszúrták, miért csak most hozták, hamarabb kellett volna.
(Zárójelben itt még egy kis sztori a mentő személyzetről.  Az egyik férfi, valószínűleg a kocsi vezetője, mondta anyunak, miközben aput vizsgálták: „Emlékszem a bácsira, már voltunk itt nála másfél éve!”. Anyu mondta, nem, rosszul emlékszik, Apuhoz még nem kellett soha mentőt hívni. A fickó azonban erősködött, de de, és a bácsi akkor be volt tintázva. Mondta Anyu, ez pláne nem igaz, először is olyan gyógyszereket szed, amire nem is lehet inni, másrészt Apu soha nem volt még részeg vagy nagyon kapatos. Ám a mentőst nem lehetett meggyőzni, ott mindenki előtt továbbra is hajtogatta, de igen, ő emlékszik, és a bácsi be volt akkor tintázva. Nos, én ezt csak úgy magában is borzasztóan felháborítónak érzem!)
Szóval Apu bekerült a kórházba. Három napig tudtuk látogatni, mind a három napon keresztül nézett Anyun, láthatóan haragudott rá. Utána már nem mehettünk be hozzá, mert valami hasmenéses járvány tört ki, Apu is persze elkapta. Két nap múlva lázas lett, majd jött az influenza miatti látogatási tilalom. Csak telefonon tudtunk érdeklődni, hogy van, másfél hete nem látogathattuk. Azt sem tudjuk, tudja-e, hogy a tilalom miatt nem megyünk, vagy azt hiszi, elfordultunk tőle, Anyu tényleg megcsalja, el akarja hagyni, mert ugye ez volt a kényszerképzete. 
Az egyik telefonbeszélgetés alkalmával a doktornő megkérdezte Anyut, gondolkodtunk-e azon, hogy beadjuk valamilyen intézetbe, rehabilitációs helyre hosszabb időre, mert gyakorlatilag magatehetetlen, folyamatos 24 órás odafigyelést igényel, ami azért nagy teher. Anyu kérte, hadd menjünk be a doktornőhöz, hogy ezt átbeszéljük, mégis, mire számítsunk stb. De a doki mondta Anyunak, azért elindítják Apu elhelyezését, lemondani bármikor le lehet, és ehhez idő kell, de persze, menjünk. 
Pár nap múlva a megbeszélt időpontra meg is érkeztünk a kórházba. A portás közölte, látogatási tilalom van, mondtuk orvoshoz megyünk megbeszélésre, tud róla, vár minket. Mire a portás: „De hárman? Látogatási tilalom van, ez sok.”. Mondtuk igen, mert ez a dolog az egész családot érinti… Erre vágott egy grimaszt, úgy engedett be.
A kórház folyosóján vártuk a doktornőt, aki amikor meglátott minket, széttárta a kezét és mosolyogva mondta, semmi újat nem tudok mondani a papáról. Mondtuk, nem is azért jöttünk, csak hogy érdeklődjük a betegségről, mi várható, minek az oka volt az agresszió, ez megismétlődhet-e? Minden kérdésünkre széttárta a kezét és azt válaszolta: hát ezt nem lehet tudni, nincs garancia semmire. 
Megint rákérdezett, haza merjük-e vinni Aput, vagy maradjon, míg nem találnak neki helyet. Mondtuk, nem szeretnénk, hogy a kórházból menjen bármilyen intézetbe, erre mondta, akkor pénteken kiadható. Elmondtuk, kicsit félünk attól, hogy nem láttuk másfél hete, nem tudjuk, hogy viszonyul anyuhoz, de a doki mondta, nagyon kedves a papa, nagyon aranyos és nyugodt, nincs vele baj. (Persze a kórházban nyilván nem volt, és anyuval volt agresszív, nem mással.) De természetesen azt nem tudta garantálni, hogy nem ismétlődik meg minden. 
Abban maradtunk, pénteken hazajön. Doktornő mondta, másnap telefonáljunk azért vissza, hogy valóban visszük-e pénteken, gondoljuk át.  Ám ahogy kiléptünk a kórházból, Anyu pánikrohamot kapott, és olyan félelmet láttam rajta, amit soha. A bátor Anyukám sírni kezdett az utcán, hogy fél, mi lesz, ha megint rettegnie kell az éjszakáktól, ő ezt nem bírja ki. Mondtuk, akkor még most telefonálunk, hogy nem pénteken, hanem jövő hét szerdán visszük haza, akkor kiveszünk szabadságot, és Anyuval leszünk a hét hátralévő napjain, megnézzük, Apu milyen állapotban lesz. 
Visszatelefonáltam, a doktornő már nem volt bent, de azt mondták, másnap sem lesz, bár ő azt mondta, akkor hívjuk. Így csak a főorvossal tudtam beszélni, aki viszont nagyon ellenszenvesen viselkedett a telefonba. Közölte, a papa jól van, kiadható, pénteken vigyük haza. Az hogy egyszer durva volt (szerinte egyszer!!!),  az nem jelenti, hogy megint az lesz, különben is, ez az ember járni sem tud, hogyan mehetett volna ki a konyhába késért?! Mondtam, szeretnénk úgy hazahozni, hogy mi is anyuval legyünk mivel már nem érintkeztek egymással másfél hete, de most nem megoldható, a hétvégén dolgozunk. Erre közölte, neki jönnek új betegei, kell az ágy. Mondtam ezt nem értem, fél órája a másik doktornő azt kérdezte, bent hagyjuk-e addig, míg bekerül egy intézetbe. Erre a szavamba vágott, hogy a kórház nem az a hely, ahova csak úgy leadjuk a papát, aztán csináljanak vele amit akarnak. Mondtam nem is arról van szó, hiszen pont mi mondtuk, hogy nem akarjuk, hogy onnan menjen egy másik intézetbe, csak pénteken nem tudjuk megoldani, szerdától igen… Szó szót követett, a nő bunkó volt, gyakorlatilag hazugnak titulált és éreztette, szerinte mi meg akarunk szabadulni az apámtól. 
Pedig pont a doktornőnek kellett volna – elvileg – a legjobban tudnia, amit én az interneten mindenhol olvastam, az ilyen betegeket pont azok ellen fordulnak a legtöbbször, aki ápolja őket, aki velük van a legtöbbet.  És hogy egy olyan elhatározás, hogy egy szeretted egy intézetbe kerül, az lelkileg is eléggé megviseli az embert, a félelem a lelkiismeret furdalás, az idegi és a fizikai kimerültség vegyes érzése kavarog ilyenkor mindenkiben. Meg persze az, hogy az egyik szülőt fel lehet-e áldozni a másikért. 
Mikor letettem a telefont, bár látszólag győztem, és szerdán adják ki, bőgni kezdtem. Nem elég, hogy egy olyan betegséggel küzdünk évek óta, ami csak rosszabb lesz, nem elég, hogy az Anyu rámegy az egészre idegileg, fizikailag, semmi segítséget nem kaptunk eddig egy orvostól sem, csak a neten találtunk hasznos infókat erről az egészről, még meg is aláznak. A nővérek egyébként nagyon kedvesek és rendesek voltak!
Már csak abban bízunk, hogy az az orvos, akihez be vagyunk jelentve, tényleg olyan, mint amilyen a híre. Jövőhéten megyünk hozzá.
Ja, és most mondom, nem fogom elolvasni azokat a hozzászólásokat, amelyek majd nagy okosan azt akarják nekem bebeszélni, hogy én vagyok a hülye, a rosszindulatú, a gonosz. Nem érdekel. Nem hiszem, hogy az orvosok ilyen hozzáállása pénz kérdése lenne, nem érdekel, mennyit keresnek és hogy mennyit dolgoznak. Én keveset keresek, sokat dolgozom, viszont az egész családom becsületesen fizet hozzájárulást, tb-t, nem szavaztam a vizitdíj ellen, normálisan viselkedtünk mindenkivel. Igaz, nem adtunk borítékban pénzt!