Kvízkérdésnek garantáltan buktató lenne: hol áll ma szobra Attilának? Csak találgatni tudnánk: a Székelyföldön? Felvidéken? Sopronban? Óbudán? Mongóliában? A catalaunumi csatatéren? Kínában, a hunok egykori fővárosában?

A helyes megfejtés: Bécstől húsz kilométerre, az ausztriai Tulln városkában.

A hunok kései utódai manapság inkább csak angol rózsákért és más, Hunföldön ismeretlen napnyugati kincsekért portyáznak el olykor a tullni Praskacba, Kukánia leggazdagabb kertészetébe. A régi hunok azonban egészen másfajta virágokért jöttek ide.

A Nibelung-eposz elbeszélése szerint Attila, a hun király itt, Tullnban fogadta Passauból hajón érkező menyasszonyát, Kriemhildet:

ein stat bi tvonowe / lit in osterlant
div ist geheizen tvln / da wart ir bechant
vil manich site vremede / den si e nie gesach
si enpfiengen da genvge / den sit leit von ir gesach
vor eceln dem chvenege / ein ingesinde reit
vro vnd vil riche / hoefsh vnt gemeit
wol vier vnd zweinzech fversten / tiwer vnd her
daz si ir vrowen saehen / davon en gerten si niht mer
zwene fvrsten riche / als vns daz ist geseit
bi der frvn gende / trvgn iriv chleit
da ir der chvenich ecel / hin engegen gie
da si den fvrsten edele / mit chvsse gvetelich enpfie

Van egy város a Duna mentén, Osterlandban,
a neve, mint [Kriemhild] megtudta, Tulna,
sok ismeretlen szokással, amilyet sose látott,
nagy tömeg fogadta ott, szívére bánat szállt.
Etzel [Attila] király előtt lovascsapat haladt,
nemes, nagy, gazdag udvari társaság
jó huszonnégy herceg, nemesek, hatalmasak,
hogy úrnőjüket lássák, egyébre sem vágytak.
Két messze földön ismert, gazdag herceg
haladt a hölgy oldalán, ruháját hordozván
amikor Etzel király elébe ment,
s ő a nemes fejedelmet kedves csókkal üdvözölte.

Ekkora ziccert egy tízezres osztrák városka nem hagyhat ki. Tulln ugyan csak nemrégiben (2001) állított szobrot – a capitoliumi lovasszobor mását – Marcus Aureliusnak – „hogy a rómaiak sok száz éves dunamenti jelenlétére emlékeztessen” –, valamint nagy fiának, Egon Schielének (2000) – akinek emlékét addig csupán a városi börtön őrizte, melyben olykor raboskodni méltóztatott, s melyet ennek emlékére Schiele-múzeummá alakítottak át, szabadtéri sörözővel és pompás dunai panorámával – de a Nibelung-énekben említtetni azért mégiscsak más.

A város megbízta tehát Mihail Nogin orosz szobrászművészt – aki véletlenül az előző két szobrot is készítette –, hogy méltó szoborcsoport formájában állítson emléket az egykori találkozás feltételezett színhelyén, a minorita kolostor háta mögötti elhagyatott Duna-parton Tulln bevonulásának a német epikába. A „projekttel” – mint Landeshauptmannstellvertreter Ernest Gabmann lefordíthatatlan német tökéllyel megfogalmazta – „wurde ein wertvoller städtebaulicher Akzent gesetzt”, továbbá – nem elhanyagolható szempont – „wurden rund 160 Parkplätze in der Innenstadt von Tulln geschaffen, wodurch das Zentrum attraktiviert und eine Erhöhung der Kundenfrequenz erreicht werden soll”.


A 2005-ben felavatott szobor, amely az elcsépelt „Denkmal” helyett – Österreich ist anders! – a „Bronzeskulpturen-Dokumentation” névre hallgat, három részből áll. Elöl, rusztikus kövön fekvő nyitott bronzkönyv lapjára frissen róva – a bronzlúd tolla még ott hever – olvashatjuk a Nibelung-ének Tullnról szóló sorait. Mögötte a Hans Muhr „Wasserbildhauer” (haben Sie’s mal probiert, Wasser zu hauen?) által kiképzett szökőkút sugarai nagyobb léptékben megismétlik, mintegy anyagtalanná és időtlenné szublimálják a nyitott könyv kettős ívét, hogy végül a vízpára mögül, miként a múlt ködéből, felmagasodjék a történelmi látomás. Világos beszéd ez. A polgár ránéz, és azt mondja: „Értem én. Az ott ebből jön ki itt ni, mintegy. Művészet.” Majd megnyugodva, hogy a feladat művészeti komponensét sikeresen abszolválta, békés szívvel lát hozzá a történet szemléléséhez.



A balról, Passau felől érkező Kriemhildet Rüdiger von Bechelaren, Osterland őrgrófja és az énekben említett két másik „jól ismert” lovag kíséri a jobbról, Hunnia felől várakozó Attila elébe, aki mögött fivére, Buda, s a hun udvarban száműzetésben élő Dietrich von Bern és Gibich hercegek állnak. A sort Attila kisfia, Csaba zárja – a felirat szerint Aladár, de hát ő éppen Kriemhild fia lesz majd –, aki fakardját lengetve kíváncsian kandikál ki Gibich köpenye mögül leendő mostohaanyjára.







Végül Csaba mögül tisztes távolságból – szigorúan Hunnia felől – egy döbbent bronzpatkány figyeli a sosem látott sokadalmat.

A kompozíció monumentális posztmodern geg, amely – a posztmodern geg elterjedt receptje szerint – könnyen azonosítható hagyományos kerettoposzokból indul ki, hogy aztán a részletekben egyfolytában megtagadja és kigúnyolja azokat. Apakomplexusos művészek és sznob kispolgárok egymásra találása ez a műfaj, ahol mindkettejük öröme a múltbéli magasztos toposz módszeres kiüresítéséből és karikírozásából fakad. S ráadásképpen mindketten nyernek még egy-egy bónuszt: az utóbbiak könnyen fogyasztható, ám magasra értékelhető művészetet („hagyományos formák a művész egyéni hangszerelésében”), az előbbiek pedig azt, hogy kiröhöghetik az utóbbiakat, akik a geget művészetként fogyasztják és honorálják. A patetikus szoborcsoportozat alakjai túlrajzolt hiperrealizmusukkal, modoros gesztusaikkal és groteszk arckifejezésükkel képregények és karikatúrák figuráit idézik, könnyű kulcsot kínálva a mű befogadásához, amelyet a zsánerfigurák – melyeket már Schopenhauer is „a nép ópiumának” minősített – még olajozottabbá tesznek. Hundertwasser lelke lebeg a kút vize felett.


Nogin egyébként a Nibelung-kúttal párhuzamosan egy másik ázsiai uralkodó szobrát is megalkotta: Heydar Aliev azerbajdzsáni elnökét, amelynek ugyancsak 2005-ös felállításáról olyan internetes lapok is megemlékeztek, mint a Day.Az, a Nash Vek („Ő nem kézzel készült emléket hagyott maga után…”), vagy az Azerbajdzhanskaya Izvestiya („A nép szeretete örök”). Az e célból kialakított Aliev Parkban, kínai és brazil gránit talapzaton álló szobrot Nogin Salavat Scherbakov orosz művésszel együtt mintázta meg, s egy szmolenszki öntödében készült el. Mint az azeri AzTop fórumán keserűen kommentálják:

??????? ? ??? ??? ???????, ??? ??????????? ? ??? ????????, ??? ??? ????? ??????????. ?????? ??, ??? ???? ?????? ? ??? ?? ??? ????.

Nyilvánvaló ebből, hogy nálunk nincs gránit, nincsenek szobrászok, és nincs hely, ahol elkészíthetnék. Annak örülök, hogy legalább pénz van rá.

Tullnra persze ez nem teljesen áll, hiszen a szobrot minden bizonnyal ott öntötték ki, ahol a két előző művet, a tiroli Walter Rom Kunstgiessereiban, amelynek profi honlapján érdemes végignézni az öntés folyamatának flash-bemutatóját.

Heydar Aliev egyébként arról is nevezetes, hogy a szovjet utódállamok vezetői közül elsőként sikerült fiának átadnia a hatalmat. Attila nem volt ilyen sikeres. Csabát éppen Kriemhild fia, Aladár győzi majd le, aki maga is holtan marad a csatamezőn.

Kriemhild itt, Tullnban erről még mit sem tud, ámbár kétértelmű arckifejezéséből úgy tűnik, mintha legalábbis arról a bizonyos orrvérzésről már lenne elképzelése. Ezt az arcot egyébként – a moszkvai pletykalapokból jól értesült intimpistaként hadd fecsegjük ki – Varvarától, a népszerű moszkvai esztrádénekesnőtől kölcsönözte. A Megapolis-Ekspress egy 2004-es száma a „Kaleydoskop” rovatban közli ennek történetét, amelyet „Varvara úgy ad elő, akár egy tündérmesét”:

„Amikor igazgatóm, Egyik közölte, hogy a világhírű művész, Mihail Nogin eljött hozzánk, hogy szobrot készítsen rólam, először azt hittem, valami kandi kamerás felvétel szereplői vagyunk. Ugyan miféle szobor? A szobrász azonban nem tágított, személyesen is felkereste Eduardot, és megmutatta neki az emlékmű vázlatát.” Varvara ekkor rááll, hogy meglátogassa Nogint lenyűgöző műteremlakásában. „Nogin úr pedig hozzáfogott: Minden német ismeri a „Dalt a Nibelungokról”, amelynek utolsó változata a 12. századból származik, s amelyben olyan történelmi alakok szerepelnek, mint Attila, a hunok lovagkirálya, testvére, Buda, Dietrich von Bern, Rüdiger követ és Gibich király, s nem utolsósorban a burgundok királynője, a cselszövő Kriemhild, akik egyikéről sem maradt fenn hiteles ábrázolás. Mindezeket a figurákat egy hatalmas kompozícióban kell összefognom, amely az osztrák Duna-kanyarban, Tulln városában áll majd. De sem a történelmi portrék, sem ismerőseim között nem találtam olyan női arcot, amely modellje lehetne a hercegnőnek. Egyszer csak meglátok egy klipet a tévében. Az énekesnő nevét nem ismertem, de a zene nagyon tetszett, mert valamiképpen hasonlított erre a kelta [!] eposzra. Aztán az arcra néztem, és a szívem megdobbant. Megtaláltam a királynőmet. A figura már régen készen van, de az arcot még csak ideiglenes plasztilinből készítettem el. – Nogin úr rámutatott egy hatalmas szoborra. – Ha beleegyezik, állapodjunk meg egy időpontban. Ha modellt áll nekem, a hercegnő az ön arcát viseli majd. – Milyen különös felkérés! mondta döbbenten Varvara. Férjemmel nemrégen éppen egy Duna-parti pravoszláv székesegyházban házasodtunk össze. És noha természetesen nem ismerem a „Dalt a Nibelungokról”, de egész életemben vonzódtam a gótikához, és minden régi várhoz. … Dalaimban is a régi vadászok és halászok kultuszaiból merítek, a régi szlávok ruháit viselem. Varvara ebben különbözik mindenkitől. És épp erre érzett rá! Milyen különös! – A különös az, hogy Moszkvába hazatérve éppen magát láttam a tévében. Oroszországban nem sokat dolgozom. A Megváltó Krisztus-székesegyházban van egy szobrom. Minden nagyobb munkám Ausztriában van. Például a Marcus Aurelius-szobor… De a Duna-kanyari emlékmű lesz életem főműve. Szokatlan kivilágítást tervezünk köréje, s a szobor minden részéből zene szól majd, szekerek zörgése, fegyverek csörgése – egyszóval a teljes élet illúziója. Biztos vagyok benne, hogy a mű évszázadokon át fennmarad. A több, mint három méter magas „Varvara” pedig ott áll majd, s a távolba néz, át korokon, ködön és esőn.”

A megejtő dal – mint Varvara egy másik interjújából kiderül –, a Grezy lyubvi (Szerelmi álmok) volt. Klipjét ugyan nem láthattuk, de Varvara szájtjának grafikájából megsejthetjük, mi volt az a vizuális világ, amelyet Nogin rokonnak érzett a magáéval.

S ha már az egyik főalakról bebizonyosodott, hogy portré, nem tudjuk elhessegetni azt a gondolatot, hogy a másik is az, mégpedig nem másé, mint éppen az alkotóé (akit itt a kis képen omszki Vrubel-emlékművének avatóján látunk) – élete főművének főalakján. Lehetséges, hogy a burgund Kriemhild és a hun Attila alakjában – vagy hogy Landeshauptmannstellvertreter Gabmann frappáns metaforájával éljünk, Kelet és Nyugat találkozásában – valójában a moszkvai művészvilág két celebje randevúzik Tullnban, a Duna partján?