Jobbágy Károly:

Szomorú szerelem

A nő, ki nős embert szeret,
szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy, ha rámered,
felsír... Mert nincsen irgalom.


Hetenként egy-egy délután
eljön hozzá, ki öleli.
Siet... feléje nyúl sután...
más otthon ízével teli;


a zsebkendőjén, ingein
egy másik asszony nyoma van
s a férfi életében ím
ő - bárhogy lángol - nyomtalan.


Csak, mint a napfény, felragyog, 
aztán pár napra beborul;
az ünnepek, vasárnapok
magányban telnek, józanul. 


Néha, ha fáradt s kézbefog
otthon egy könyvet és leül, 
pár sort elolvas... felzokog, 
mert oly sokat van egyedül. 


De miért? Hisz ő is annyit ér, 
mint az, akinek férje van;
benne is úgy lobog a vér, 
szeretne élni boldogan;


fényes vasárnap járni kinn, 
büszkén, karolva vinni őt, 
mutatni: Nézzétek! Enyím! 
Állni a pletykálók előtt, 


s nem mellékutcák kis, sötét 
zugában kapni csókokat
és ijedten rebbenni szét, 
ha ismerős, ki ott haladt. 


A nő, ki nős embert szeret, 
sok rossz asszonynál többet ad:
hitet, szerelmet, életet, 
türelmet, ifjú álmokat... 
 

***
 

Ne szóljatok meg, olvasók!
Nem pillangókról szól e dal,
kiknél csupán szeszély a csók,
 - mert hogy a vérük fiatal - 
 

hanem azokról, kik szivét
egyetlen férfi köti le,
számára lettek menedék,
egy jégkor hű tűztengere,
 

akik megértők, csöndesek,
nyomukban nem hull szét család,
csak bennük mélyebb s fáj a seb
látva kis lánykák mosolyát,
 

érezve, hogy nincs - bárha van
az, aki van - de nincs velük;
és a sírás is hasztalan,
akár az egész életük. 


írta: valexee