Sziasztok!

Új vagyok ebben a topicban, örömmel látom, hogy van tacsis. :)

Nekem is van egy 7 éves, vörös, rövidszőrű, standard "fiam", Bagira. Először nem akartam tacsit, rottweilerek mellett nőttem fel -imádtam őket. Aztán 21 éves koromban édesanyám beállított Vele. :) Emlékszem olyan pici volt, és reszketett. Aztán hamar összebarátkoztunk. Sokat sétáltunk, bicikli kosárban vittem, aztán mikor meglett a jogsim, megszerette az autózást. :) A labdázás a mániája, azzal nem lehet kifárasztani. Nagyon jókat aludtam vele! Általában nekem háttal feküdt, és hozzámbújt, hogy nekem érjen a hosszú háta. :) Mikor dolgozni voltam, már alig várta, hogy hazaérjek este. Aztán jól ledorgált, hogy nem vittem magammal. Az életem úgy alakult, hogy tavaly októberben elköltöztem otthonról 255 km-re. Őt sajnos nem hozhattam magammal, így otthon maradt édesanyámnak. Szegény Bagira úgy hiányolt, hogy lefogyott, alig evett. Azóta szerencsére megszokta az új helyzetet, és visszanyerte eredeti súlyát. Havonta egyszer azért hazalátogatok, ilyenkor mindig megkapom a magamét a "fiamtól". :) Szegény szerintem azt hiszi, hogy cserben hagytam, nem tudja mire vélni, hogy közösen eltöltött 6 év után miért lát ilyen ritkán. A múltkori látogatásom után sokáig az ablakban ült, és bánatosan lesett utánam, hogy mikor megyek már vissza... :/ A napokban mondta telefonon az édesanyám, hogy minden autó zajra ugrik, és megy megnézni, hogy nem én vagyok -e. Sokszor hiányzik innen a messziből... :( Persze a családom is, de ők tudják hogy hol vagyok, és miért.

Elsőre ennyi fakadt ki belőlem, bocsánat ha fárasztottalak Titeket! 

Üdv.!