"A mostoha természeti tényezők a frank behatolókat sem kímélték: bár komoly harcok nem folytak, mégis meglepően magas emberveszteségekről tudunk, s Einhardt évkönyve szerint a 791-ben Győrig hatoló frank sereg szinte teljes lóállománya odaveszett"

 

Szőke Béla Miklós: "791 őszén Nagy Károly a birodalma minden tartományából érkező lovagjaival végre összehangolt offenzívára szánta el magát az avarok ellen - mint életrajzírója, Einhard írja, „mind közül a legnagyobbra, amit eddig vezetett". Előbb fia, a mindössze 14 éves itáliai király, Pippin támadott Friaulból - mintegy elterelő hadműveletként - az avarokra és augusztus 23-án Krajnában egy avar erődöt (uualum) már el is foglalt, melyet három napig tartott, majd „hatalmas zsákmánnyal" és 150 fogollyal együtt hazatért. A fősereg Károly vezetésével szeptember elején ért az Ennshez, ahol szeptember 5-én, hétfőn három napos böjtöt és búcsút kezdtek. A határfolyót mégis csak hosszabb várakozás után, két hét múlva, szeptember 20-án lépték át. Három seregtest indult útnak: a Duna északi oldalán a birodalom északi részéről összegyűlt lovagok, déli oldalán a király személyes vezetésével a többiek haladtak, míg a Duna vizén egy, az utánpótlást szállító és harci feladatokra is alkalmas bajor flottilla követte őket. Az avarok végig elkerülték a nyílt összeütközést (még ha a legújabb történeti összefoglalások ennek ellenkezőjét is sejtetik), nem bocsátkoztak harcba a frank király seregével: sorra adták fel - a déli oldalon Cumeopergnél, az északin pedig a Campnál lévő - erődítéseiket, s látszólag még azt sem használták ki, hogy ellenségük lóállományát „betegség" támadta meg és kilenctized része elpusztult. Nagy Károly végül is harc nélkül jutott el a Rába torkolatvidékéig, ahonnan a tél beállta miatt (?) kénytelen volt visszafordulni és Savarián (Szombathelyen) át 52 nappal elindulása után újra az Ennshez érkezett vissza. 

　

Az eredménnyel messzemenően elégedetlen király sikertelenségének egyik okát a hadtáp elhanyagolásában láthatta, ezért Regensburgban egy ponthidat építtetett és Rednitz és Altmühl között hozzáfogott egy Duna-Majna-Rajna csatorna létesítéséhez is. Úgy látszik, az avaroknak sikerült — miközben ügyesen elkerültek egy esetleg kedvezőtlen kimenetelű nyílt összeütközést a frankokkal — egy régi, bevált nomád harcmódot, a felperzselt föld taktikáját alkalmazni ellenfelükkel szemben. Felégettek és elpusztítottak minden ehetőt, megfertőztek minden kutat és iható vizet. Az állatállományt és az embereket megtámadó, több püspök és előkelő nemes halálát is okozó kórok nyilván nem voltak függetlenek az avarok „praktikáitól". Az egyre inkább demoralizálódó, egyre lassabban vánszorgó sereget sokkal inkább ezek a bajok, mint a hideg fordította vissza. Bár a király az egész következő évet Regensburgban töltötte, hogy személyesen irányítsa a felkészülést az újabb hadjáratra, az mégis elmaradt, mert - feltehetően nem kis részben az avar diplomácia hatékony „közbenjárására" - előbb a szászok lázadtak fel, majd a cor-dobai szaracénok is igyekeztek Károly kudarcát a maguk hasznára fordítani (sőt Károly legidősebb fia, a fattyú „Púpos" Pippin is ekkor robbantott ki családi viszályt) s ezek a harcok Károlyt - mint utóbb kiderült, végleg - elvonták az avar fronttól.

 

Az avar kaganátus további belső bomlását azonban még a külső ellenség réme sem tudta megállítani. Az oly hosszú évtizedek óta most először hadba hívott, ám rögtön két pártra is szakadt avar nemesség a külső ellenség helyett saját vezetői ellen fordult. A kagán és a jugurrus között 795-ben polgárháború tört ki, melyben „övéik mindkettőt megölték". A belháború méretei ismeretlenek, de ha nagyobb áldozatokkal járt volna, arról valószínűleg ugyanúgy tudósítottak volna az évkönyvírók, mint vezetőik haláláról. Eredményeként a jugurrus (s vele valószínűleg a kettős királyság) intézménye megszűnt, ezután már csak a kagánról és másik vezető méltóságról, a tudunról hallani. Ám a belviszályt kísérő anarchia következményei hamar megmutatkoztak. Míg az avar vezetők egymással voltak elfoglalva, „Erich friauli herceg, miközben embereit a szláv Wonomir vezetésével Pannoniába küldte, az avarok egyik régóta békén hagyott hringjét (hringum gentis Avarorum longis retro temporibus quietum) kiraboltatta és a korábbi királyok által évszázadok során át felhalmozott kincseket" 796-ban Károly aacheni udvarába szállította. Ezek nagy részét azután a király Rómába küldte, a többit pedig előkelő világi és egyházi hívei között osztotta ki.

 

Még ugyancsak 795-ben „az avarok között nagy hatalommal rendelkező" tudun, aki feltehetően a nyugati országrész tényleges ura is volt, követeket küldött az ekkor újra a szászok földjén hadakozó Károlyhoz, hogy „országát és népét a királynak alávesse és annak rendelkezése szerint a keresztény hitet felvegye". 796-ban azután ígéretének megfelelően az „avarok nagy részével" meg is jelent Aachenben. „Miután magát és népét megkeresztelték, tisztességgel megajándékozva hazatért". A tudun ezzel Károly vazallusa lett, ugyanazt a hűségesküt tette, mint majd fél évszázaddal korábban a bajor herceg, III. Tassilo Nagy Károly apjának, Pippin királynak.

 

Ezek az események méltán bátoríthatták fel Károlyt, hogy 796-ban immár fiát, Pippint küldje sereggel az avarok ellen. Az itáliai király az öt évvel korábbi hadjárathoz hasonlóan az egyik seregrészt délről, Friaulból, a másikat északról, a Duna mentén támadva vezette. A 19 éves fiatalember, aki először irányított önállóan hadjáratot, küldöttek révén folyamatosan kapcsolatban maradt apjával, részletesen tájékoztatva őt az eseményekről. Véres harcokról azonban ő sem tudósíthatott. Az első hírnök már azt a hírt vitte a királynak, hogy az új kagán és előkelői - miként alig korábban a tudun Károly elé - hódolóan Pippin elé járultak, a következő pedig már egyenest a kagán és előkelői székhelyének, a hringnek az elfoglalásáról, kifosztásáról és lerombolásáról számolhatott be. Pippin a hring (a kagáni székhely?) lerombolásával szimbolikusan is megfosztotta az avarságot önálló államiságától. Hazatérőben a kíséretében lévő püspökökkel, a salzburgi Arno püspökkel és az aquileai Paulinus patriarchával a Dunánál értekezletet tartott és - apja későbbi beleegyezéséig ideiglenesen - felosztotta az elfoglalt területeket térítési körzetekre (Conventus episcoporum ad ripas Danubii). Alsó-Pannonia a Balaton körül, a Rábától a Dráváig és a Dunáig Salzburg, ettől délre Aquileia, északra pedig Passau térítési területe lett, s meghatározták a térítésnél követendő eljárásokat is.

 

A frankok és avarok közti „furcsa háborü" ezzel a hadjárattal lezárult, a kaganá-tus, mint önálló politikai alakulat, ettől az időtől kezdve megszűnt létezni. Furcsa háborü volt, mert - látszatra - kárba veszett a hosszü készülődés és nagy nekive-selkedés, a nagyapák generációja számára még oly félelmetes nomád nép helyett már csak egy, a nyílt konfrontációt tudatosan kerülő, a frank királlyal mielőbbi békés megegyezésre vágyó avarságot találtak."

 

http://mek.oszk.hu/09700/09796/09796.pdf