Amikor erdőbe megyünk, nem abból indulok ki, hogy le fogják lőni a kutyáimat - tele lennék rettegéssel, ha így indulnék neki, kár is lenne menni. Nagyon figyelek rájuk, ha látom, hogy már nem úgy áll a fülük, szemük, farkuk, már hívom is vissza őket, pórázra veszem és úgy megyünk tovább. Sétatársaim (Clavicula, Vacmarek meg tudják ezt mondani, főleg Clavicula, hiszen vele megyünk hosszabb távokat a kutyákkal).

Most fordult elő először (azt nem tudom, hogy utoljára-e, de bízom benne), hogy annyira messze volt tőlem Fanny, hogy nem tudtam rá hatni. Nem vadleses helyen voltunk, nem volt vadászat arrafelé.

Remélem, nem tűnök felelőtlen gazdinak ennek tükrében.