Eufória Dunaszerdahelyen: bent maradt a DAC!

Szerdahelyen jártunk, bentmaradást láttunk. Az év meccsén a DAC 1:0-ra nyert a nagyszombati Spartak ellen, s eldőlt, jövőre is az élvonalban szerepelhet.

A DAC-arénában hétezer ember ünnepelt. Egy nap futballeufória.

Délelőtt egy szlovák kolléga megkérdezi tőlem, szerintem lesz-e elég néző a DAC-on, ha ugyanabban az időben hoki is van. Nem is értem a kérdést. Komolyan azt gondolja, nem fognak kimenni Dunaszerdahelyen az év focimeccsére a nagyszombati Spartak ellen, amelyen eldőlhet a bentmaradás, mert a szlovák hokiválogatott pont akkor egy abszolút tét nélküli mérkőzést játszik? Vajon melyik bolygóról jött?

A Regiojet döcög és megáll. Döcög és megáll. Már csak áll. A nap kíméletlenül tűz, a vonatban egyre fülledtebb a levegő, sosem fogunk Dunaszerdahelyre érni. Valahol, a szerelvény másik végén két vékony hangocska gyakorol: „Sárga-kék mezt, sárga-kék mezt varrattasson nékem...”

Van valami lenyűgöző azokban a stadionokban, ahol az ember szűk, sötét lépcsősoron megy fel a tribünre, ahol aztán elétárul a látvány. A reklámokban is mindig ilyen lépcsőkön mennek fel cuki kisgyerekek a jóképű apukájukkal, és aztán elakad a szavuk a fények és a tömött széksorok láttán. Úgy érzem magam, mint egy ilyen kisgyerek a reklámból. Nem csak egy vadonatúj stadion lehet impozáns. Sárga-kék tenger a lelátó.

Vibrál a levegő és szólnak a rigmusok. Magyar dalokat játszik a hangulatfelelős és bemondó Bíró Tomi. A hűtlen, Kell még egy szó, s a már hagyománnyá váló Nélküled. Csak egy pillanatra lesz csend, de a nagyszombati tábor rögtön kihasználja: „Bi Maďara do hlavy!” Azonnal jön a figyelmeztetés, később pedig már esélyük sincs. Kiabálhatnak bármit, hangjukat elnyomja a hazai tábor.

Ezen a meccsen mindekinek száz százalékot kell nyújtania. Oda is teszi magát mindenki. A szurkolók két koreográfiával is készültek, s kilencven percen át végig drukkolnak. Micsoda álom, micsoda mámor. Megunhatatlan. Mindenki itt van, mindenki tapsol.

Tizenegyedik perc, szabadrúgás. Otti, gyerünk! Otti, tedd be! Ottikám, kérlek! Mindenhonnan Szabó Ottó neve hallatszik. A szög remek, a távolság ideális. A hátvéd is bízik magában. Még nincs a labda a hálóban, de sokan már emelik a kezüket, Rusov kapus ugyan beleér a lövésbe, ám kitolni már nem tudja, és a DAC-arénát elárasztja a gólöröm.

Nem egy szép meccs. Nem öröm nézni. Ezt meló nézni, szorítani, imádkozni, kiszurkolni. A Spartak mezőnyfölényben játszik, a DAC őrzi az előnyét. Játékukban sok a pontatlanság, a védelmükben néha lyukak támadnak, de a hibákat elképesztő akarással kompenzálják. Ezért sincs igazán nagy helyzet, de kiengedni nem lehet, az egyenlítés most végzetes volna.

A győzelem nem elég, az is kell, hogy a Slovan megverje a Nitrát. Az égszínkékek vezető góljának hírét ováció fogadja. A nyitrai egyenlítést már nem mondja be a bemondó, és nem írják ki az eredményjelzőre. Sokáig 1:1 az állás a Pasienkyn. „Nem lehet mondani, hogy a Slovan nem akar nyerni, 15:2 a lövések aránya” – mutatja egy kolléga a statisztikákat az okostelefonján. A 82. percben jön a hír, hogy újra vezet a Slovan, örömkiáltások mindenhonnan, a B-közép ujjong, Slovan-gólt ebben a stadionban így még nem ünnepeltek.

Majdnem egyenlít a Spartak, mindenkiben megáll az ütő, Kuzma az ötösről a kapu fölé lő. Aztán a bíró lefújja a meccset, de az eufóriát még fékezni kell, várjuk az eredményt Pozsonyból. A játékosok összekapaszkodnak a pályán, úgy szuggerálják, hogy a piros 2:1 a kijelzőn legyen már fekete 2:1. Lesz. Bent maradt a DAC!

A szurkolók elözönlik a pályát, ismerősök és ismeretlenek ölelkeznek, Radványi Mikit a levegőbe dobálják. Mindenkinek kell valami szuvenír, jó, hogy az alsónadrágot rajtahagyják a játékosokon. Szabó Ottó egy szál gatyában áll a kamerák elé, Pavol Penksa hangja elcsuklik az örömtől, Darijo Kristo a rigmusokat vezényli.

„A fő változást az új tulajdonos érkezése jelentette” – magyarázza Radványi Miklós a kérdésre, miért támadt fel az ősszel nagyon gyengén teljesítő, bundabotránnyal és pontlevonással sújtott DAC a tavaszi szezonra. Mohseni távozásával és Világi Oszkár érkezésével erőre kapott a gyötrődő klub, a biztos háttér és a szurkolók visszatérése hihetetlen energiákat adott a csapatnak.

Kiürül a stadion, körös-körül az ünneplés romjai, a kezdőkörben egy sörösüveg pont középre állítva. A magyarországi kollégák még nem tértek magukhoz az ámulatból. Azt kérdezgetik, mikor kezdődik az új szezon, mert máskor is jönni akarnak. Aki egyszer megízleli a DAC-eufóriát, az újra és újra át akarja élni. S mi lesz itt, ha egyszer a bajnoki címért játszanak?!

 

(BŐD TITANILLA, Új Szó, 2014. május 22.)