Egyébként ha már itt tartunk...

Egy pszichológustól hallottam, hogy ő mindig ledöbben, amikor hallja egy-egy páciensétől, hogy hányan próbáltak meg neki segíteni mindenféle ilyen irányú képesség, képesítés és rutin nélkül és adtak neki olyan tanácsokat, amik végül még rontottak is a helyzetén.

Ilyenkor utólag a jó szándékra hivatkoznak.
Erre azt mondta a pszichológus:
Na de az ember vakbelet se műt baráti szívességből.

Igaza is van.

Az emberek nem mernek olyan dolgokba belekontárkodni, ahol tudják, hogy a tetteik következményei azonnal és egyértelműen megmutatják, hogy mennyire segghüly alkalmatlanok a feladatra: az ember nem műt vakbelet, és nem pofázik bele pilótáknak, mérnököknek, tűzszerészeknek, stb. a dolgába, hogy mit és hogyan tegyenek.

De ahol az eredmény homályos, és nem egyértelműen beazonosítható, ott lelkiismeretlenül garázdálkodnak (nem ismerős a feministáknál?).
És nem is csak jóindulatból, hanem azért, hogy egy rövid ideig pár ember szemében többnek tűnjenek a szakértősködésük által, vagy - ami a legrosszabb - azért, mert tényleg azt hiszik, hogy értenek hozzá.

Ennek a legáltalánosabb formája a gondolkodási képességek a hiánya. Mert a legtöbb ember azt hiszi, hogy tud gondolkodni, és döbbenetes pofátlansággal száll vitába olyanokkal, aki tényleg tudnak, csak azért, mert az égbekiáltó hülyeségeik következtében nem nem feltétlenül dőlnek össze házak, és nem azonnal halnak meg emberek.