A múlt heti ÉS-ben is megjelent kritika a Hungaroton két újabb lemezéről:
CSENGERY KRISTÓF:
Két jutalomjáték
Különleges csillagállás: egy ország zeneéletében egyszerre jelenik meg két kivételes hangszeres előadó, egyszerre lesznek országosan elismertek és világhírűek – ráadásul a két művészt szoros barátság köti össze egymással. Baráti Kristóf (1979) és Várdai István (1985) között van ugyan néhány év korkülönbség, a közöttük régóta fennálló zenei egyetértés azonban mindennél fontosabb: sokszor muzsikálnak együtt. Személyükben a magyar zenekedvelők társadalma olyan előadókat hallhat rendszeresen, akikkel egyenrangú akad a világon néhány – jobb azonban nincs náluk.
A közelmúltban a két muzsikus egyszerre készített egy-egy önálló CD-t, s a két album rímel is egymásra. Baráti lemezének címe The Soul of Lady Harmsworth (a név annak a Stradivarinak az elnevezése, amelyet a hegedűs a chicagói Stradivari Alapítvány jóvoltából használ), s a korongon Farkas Gábor zongorakíséretével úgynevezett ráadásszámok szólalnak meg: Sarasate, Wieniawski, Ernst, Csajkovszkij és Paganini művei. Ez a repertoár a XIX. században, az önmagáért való virtuozitás kultuszának idején élte virágkorát, majd a XX. században fokozatosan a hangversenyek végén, a tapsot megköszönő ajándékdarabok kategóriájában talált rezervátumra. Két alaptípusa van az encore-oknak: az éneklő, amelyben elsősorban a hangminőséget lehet megmutatni, és a gyors, technikás, amelyben a virtuozitás a fő attrakció. És persze a két alaptípus kombinációjával is találkozunk. Baráti lemezén hallható ebből is, abból is, ráadásul a nemzeti ízek-karakterek is igen változatosak: spanyolos, lengyel, orosz, német és olasz zene követi egymást – mindnek mások a zamatai.
Baráti lemezéhez hasonlóan a Várdaié is csupa rövid számot tartalmaz, néhány kivétellel ezek is túlnyomórészt egytételes kompozíciók, de ez a válogatás mégsem ráadásszámokból áll, itt másról szól a koncepció, s ezt a cím, a Singing cello is világosan értésünkre adja: olyan darabokat hallunk, amelyek a gordonka vokális hajlamait aknázzák ki. Sokszor, sokan megállapították már, hogy ez az a hangszer, amelynek hangszíne, hangfekvése a legközelebb esik az emberi hangéhoz, nagyon humánus ez a megszólalásmód, s ezt Várdai és zongorista társa, Julien Quentin azzal is hangsúlyozza, hogy nemcsak éneklő karakterű hangszeres darabokat hallunk (Mendelssohn: Albumlap; Suk: A-dúr szerenád, op. 3, no. 2; Rachmaninov, Két darab, op. 2; Liszt: Romance oubliée; Fauré: Álom után; Kreisler: Liebesleid), de olyanokat is, amelyek eredeti alakjukban eleve vokális művek, szövegük is van, magyarán: dalok – csak éppen most szöveg nélkül énekli el őket valaki, hangszeren, történetesen csellón. Így került a lemezre Schumanntól a Mondnacht (op. 39, no. 5) és a Zwielicht (op. 39, no. 10), a Vándorlegény-dalokból (Mahler) a Die zwei blauen Augen és az Ich hab’ ein glühend Messer, de Falla Hét spanyol népdalából hat, majd a lemez vége felé ismét két Schumann-dal, megint csak az op. 39-es Liederkreis (Dalcsokor) részletei: a Wehmut (no. 9) és az Auf einer Burg (no. 7). Ezekben a darabokban az „éneklő cselló”-nak a szó szoros értelmében az emberi hangot kell helyettesítenie.
Baráti a The Soul of Lady Harmsworth darabjaiban azt mutatja meg, milyen az, amikor egy nagy művész a ráadásszámokat és bravúrdarabokat nem csupán „kirázza a kisujjából”, hanem igazságot szolgáltat nekik, azzal a zenei maximalizmussal fordulva feléjük, amely Bachnak, Beethovennek, Brahmsnak jár, a kivitelezéshez pedig azzal a megalkuvást nem ismerő technikai igényességgel viszonyul, amelynek eredményeként minden, de valóban minden hang a helyén van és fölényesen tökéletes. Ez a két tendencia teljes egyensúlyban érvényesül, egyik élménytípus sem kerekedik a másik fölébe, így arra is rácsodálkozhatunk, milyen nagyszerű zenék ezek az olykor lebecsült művek: milyen nemes tartás rejlik Sarasate Andalúziai románcában, Malagueñájában és Zapateadójában, milyen romantikus áradással mesél Wieniawski a Legendában s milyen energiát áraszt szintén Wieniawskitól a Scherzo-Tarantelle; milyen megindító érzelemgazdagsággal dolgozza fel Ernst a The Last Rose of Summert és milyen drámaisággal az Erlköniget. (A Csajkovszkij- és Paganini-darabok zenei kvalitásaira persze nem kell rácsodálkoznunk – ezekben inkább az olvasat frissessége az, amely feltűnik a hallgatónak.)
A Singing cello alapötlete fejlett művészi önismeretre vall. Várdai egyik nagy képessége ugyanis a vokális ihletésű játék, a széles legato-ívek megformálása – és persze az a kreativitás, amellyel a csellista egy-egy hosszan kitartott, álló hang „belsejében” a szín- és dinamikai váltásokkal lelki folyamatokat ábrázol, szinte történeteket mondva el. Ez a lemez erről szól, ezt a hajlamot és tudást aknázza ki. Az éneklő jellegű hangszeres darabok is érdekesek ebből a szempontból, s Várdai ezekben is abszolút magasrendűt nyújt a karakterek, tónusok, megszólalásmódok és magatartásformák bámulatos sokféleségét mutatva fel, az igazán izgalmas azonban az, amit a dalokkal kezd. Strófikus dalokban gyakran ismétlődik ugyanaz a dallamsor, a dalváltozatban persze módosuló szöveggel, itt azonban a hangszernek más eszközökkel kell megteremtenie a változatosságot. Várdai beszél, deklamál, gesztikulál, csellója megelevenedik, közvetlen hangon szól hozzánk, és érvényesül a „semmit kétszer ugyanúgy” elve. Megélhetjük a különleges tapasztalatot: a veszteség – a szöveg, a verbalizált költői tartalom elvesztése – más szinten, más összefüggésben nyereséggé válik.
(The Soul of Lady Harmsworth; Singing Cello – Hungaroton)
