"IV. Béla, illetve V. István idején bekerült a királyi címbe Bulgária és Kunország – Kumánia – is. Mire V. István 1272-ben meghalt, a magyar király címe már igen hosszú lett. Ezek persze – Horvátország kivételével – nem jelentettek ténylegesen meghódított országokat, hanem csak jogigényt, hogy a magyar király ezen országok királyának tekinti magát, és ha az ottani uralkodó vagy fejedelem nem hajlandó neki engedelmeskedni, sereget állítani vagy adót fizetni, lázadónak minősül, akinek a megfenyítésére sereggel lehet vonulni, minden nemzetközi jogi bonyodalom nélkül. Egyszóval a királycím nagyon hasznos politikai fegyver volt, bármikori magyar beavatkozást indokolhatott bármelyik szomszéd országban, de egyúttal kifejezte azt a realitást, hogy Magyarország határa ott végződik, ahol az Szent László vagy a 12. századi Árpádok korára kialakult, és ha a magyar király egy új folyóvölgyet elfoglal, akkor – mint Ráma esetében – nem változik meg a magyar királyság területe, hanem új regnum, új ország csatolódik a koronához"

Casus belliként szolgálhatott ez a jogcím az 1444-es várnai csatában is, amikor a balkáni államoknak kifejezetten ínyére volt az erre alapozott magyar védőernyő a keresztényi összetartás szlogenje mellett. Az Árpádoknak ez a gyakorlata tehát igen hosszú távon érvényesült, az oszmán hódításokig mindenképp. A szultánoknak pedig szúrta a szemét nemcsak a jogcím, de a magyar nagyhatalom tényleges léte is a Balkán szomszédságában.