Igen, ez (kellene legyen) elvárható szint, a kamera innenső oldalán feltétlenül. A szó pozitív értelmében vett riportfotók, elkapott pillanatok, szituációk "leleplezése" - és ezekbe igenis beleférnek néhol a technika és a körülmények közötti ellentmondások is. Amúgy szerintem mindegy, hogy mennyiből vadászta ki ezt a sorozatot, lényegesebb, hogy ezeket emelte ki, hogy bemutatkozzon (mondjuk ettől még lehet neki is pocsék napja...).

  Szerintem, szerinted. Csakhogy az ilyen képeket a fejünkhöz vágnák, ha az átlag igényekkel/színvonallal számolunk, illetve a portfóliónkat aligha tölthetnénk ki velük. Amúgy nem igaz, hogy sokaknak nem tetszenének ezek a fotók, sőt - csak egyszerűen nem tudják a (rendkívüli) szituációt és a (rendhagyó?) stílust, megfogalmazást összeegyeztetni, és erre nem is bátorítja őket senki-semmi.

 

 

  Sztori.

  Mint egykori tanáraikat, a fiatalok meghívtak bennünket az esküvőjükre (tehát nem elsősorban képelni, el sem vállaltuk volna). A "hivatalos" fotós megkérdezésével/beleegyezésével, munkájának tiszteletben tartásával mi is szorgosan csináltuk a magunk képeit (jó srác volt, még mindig alázattal és szorgalommal állt a feladata elé).

  "Profi", szép anyagot hozott a fotós, fantázia és merészség is több volt benne az átlagosnál (van olyan?) - na, szóval nem sík gagyival szúrta ki a megrendelők szemét, akik így egy jó és tisztességes, de tizenkettő egy tucat mestermunkát kaptak kezükbe. Mi több, a szülőknek is roppantul tetszett az anyag...

  Valami miatt mégis a mi CD-kre kiírt fotóinkat veszik elő a gyerekek, ha mutogatják valakinek az esküvői képeiket, vagy ki akarnak printeltetni egyet. Azok persze elsősorban nem a "kötelezőt" hozzák (igazából ilyesmi alig van közöttük, mert ugye a meghívott fotóst mégsem taszigálom odébb, újrázás meg még mindig nagyon nemvan...), viszont az összes többit igen. Pl. hogy a menyasszonyon mindvégig edzőcipő volt, úgy fájt már szegénynek a lába, az após zakóján a dudor döbbenetesen hasonlított egy laposüvegre, meg ehhez hasonlók:).

  Szóval most van nekik egy kirakat-anyaguk, meg egy emlékanyaguk, éppencsak-átfedéssel, de érzelmileg inkább az utóbbihoz kötődnek. Mondjuk minkét fiatalban mocorog ez-az az ízlésnek nevezett dologból, mivel műveszeti iskolából ismerjük egymást, ahol bizony eléggé a sor elején álltak. És hát ugye a "verseny" is kissé igazságtalan a két sorozat között, mert hát más-más volt a felelősség és az elvárás is. Talán az lenne részemről a legbecsületesebb, hogy ha azt mondanám: kiegészítik egymást.

 

  Megkérdeztem őket, hogy megbeszélték-e a fotóssal, mit szeretnének kapni. Igen és nem! A "szokásos" anyagot kérték -helyszínek, események-, aztán hogy és mint, már teljesen rábízták a fazonra, aki -ezexerint- nem próbálta őket meggyőzni másról, és hozta is a "szokásost". Pedig biztosan tudhatott volna sokkal-sokkal többet is adni! Ha másból nem, akkor az amúgy kukázott anyagából (és nyilván újabb időrabló melóval) talán ki is jöhetett volna valami:) - de azt ki fizetné meg? Vsz azokból is egészen fájintos "kiegészítő" kerekedhetett volna... A lényeg a volna. Teljesen megszokott, sablonos menetrend ez, a javulás a réghez képest csak abban áll, hogy már nem csak öt-tíz tekercsből, hanem többezer fájlból válogathatjuk össze a "javát". Amúgy nekem is van több száz olyan képem, amelyekről már az sem rémlik, hogy hol készülhettek - csak egyszerűen tetszettek annyira, hogy máig meghagyjam őket, ám az átadott anyagban nem lehetett helyük.

 

  Szóval van a belső mérce, és vannak az elvárások.

  Egyszerű alkalmazkodás ez, kérem, és még tükörbe is tudunk nézni. Én legalábbis nem memóriából borotválkozom:).