Sziasztok! :)

 

Az én történetem 2012-ben kezdődött, amikor közel 7 év után kb. 1 perc alatt kirúgtak az addig biztosnak hitt munkahelyemről. Érdemes hozzátenni, hogy a 7 éven át folyamatos váltóműszakban, majd huzamosan 3 évig éjszakai műszakban dolgoztam. A kiskereskedelem sohasem volt egy nyugodt tevékenység, tehát elmondható, hogy 7 évig gyakorlatilag folytonos "magasfeszültségen" éltem az életemet.

 

Szép summát kaptam végkielégitésként. Ezt elbuliztam az éjszakában. Eleinte még "jó" is volt a dolog, sőt valahol örültem, hogy megszabadultam. De ha az ember 7 év pörgés után hirtelen légüres térbe kerül, nem marad dolga, munkája, az számíthat rá, hogy az ideg egyik pillanatról a másikra, váratlanul és teljesen érthetetlenül kijön rajta.

 

A " tipikus pánikos" tünetek (szívdobogás érzés, tachykardia, fulladás, mellkasi és mindenféle egyéb fájdalmak, hasmenés, folyamatos vizelés, izzadás, remegés, hőhullámok...) ráerősítettek az amúgy mindig is meglévő hipochonder hajlamaimra. 1 hónap alatt 20 kilót fogytam, mindennap több rohamom volt.

A pszichiáterem Scippával és Frontinnal kezelt. A Scippától olyan iszonyatos rosszullétem lett, hogy konkrétan és tényleg azt hittem, haldoklom. Na akkor elegem lett és visszamentem a pszichiáterhez egy doboz Bonbonnal, hogy sajnálom, és nem az ő szaktekintélyét akarom vitatni, de nem fogok ilyen gyógyszert szedni, és inkább változtatok az életmódomon, és rendet teszek magamban. Persze mondta, hogy ezek csak a kezdeti mellékhatások, stb, de aztán csak vállat vont és elengedett utamra. A Frontint szedtem tovább, esténként, lefekvés előtt 0,25 mg. Visszamentem dolgozni, hozzáteszem, ugyanolyan pörgős és váltóműszakos helyre, és a pánik megszűnt, mintha elvágták volna.

 

2014 nyarán újabb munkahely váltás. Hétfő-péntek, napi 8-10 óra, rendes hivatali időben. Álom meló, gondolhatják sokan. 2017-ig semmilyen bajom nem volt, felhíztam 100 kilóra (191 centi vagyok egyébként), de edzés és testmozgás mellett (!). Aztán kezdtem napról-napra jobban belefásulni. Untam a munkát, tiszta rutin lett, egyre nyűgösebben keltem fel és jártam be, sokszor utáltam az egészet. Ebben az időben vettem észre magamon azt a furcsa nyugtalanságot, feszültséget, ami a pánikrohamok előjele, de mozgással még le tudtam vezetni.

 

Aztán 2018 december közepén beütött a ménkű. Nagy karácsonyi leállás, pihi ezerrel, habzsi-dőzsi, aztán egy éjszaka arra ébredtem, hogy 140 a pulzusom, fáj a szívem, ver a víz, csikar a hasam, ... utána 3 napig nem aludtam a folyamatos pániktól. Úgy kerültem vissza az ideggondozóba, hogy bőgtem, mint egy óvodás. Az ügyeletes és helyettesítő "doktornő" (szándékosan idézőjelben) kiváratta a rendelés végét (4 órán át), aztán amikor behívott, úgy beszélt velem, mint a kutyával. Mindenröl én tehetek, mert én mit képzelek magamról, hogy nem voltam hajlandó gyógyszert szedni, meg mi az, hogy "életmódváltás", vegyem tudomásul, hogy ide jut az, aki nem működik együtt az orvosokkal. 3 nap nem alvás után az idegösszeomlás szélén már csak bőgni tudtam.

Jött a Frontin emelés 0,5 mg-re (de csak esténként), meg egy Miagen nevű szer, ami szart se használt. Közben szerencsére visszajött a régi dokim. A legfőbb bajom az álmatlanság volt, smiből másnap egyened úton jöttek a pánikrohamok. Nem volt gyakorlatilag egy nyugodt napom, 2-3-4 órákat aludtam. A munkahelyemen kezdték megunni (érthetően), hogy 2 hetente betegállományban vagyok, végül 2019 májusában én adtam be a felmondásomat, abban a hitben, hogy egyrészt ez mindenkinek jobb lesz így, másrészt környezetváltásra van szükségem. A "pánikzavar" mellé odakerült a "szorongásos depresszió" is.

Miagen után, ami hatástalannak bizonyult, jött a Valdoxan, de én már a 25 mg után is krónikus hasmenést kaptam, az orvos nem hitte el, sőt, még emelte az adagomat 50 mg-ra, amit 1 hónapig se bírtam szedni. Fájt tőle a fejem, a hátam, a hasam, meg persze a vizes hasmenés, mivel ez a szer a májat terheli meg leginkább. A Frontint volt, hogy 1 mg-ra felemeltük, mert a Valdoxantol függetlenül is rosszul aludtam. (Napközben továbbra sem szedtem.)

 

2019 májusa óta rendszeres kamrai extrasystoleim vannak, hol jobb, hol rosszabb. Van, hogy pát percenként csak egy, de olyan is, hogy minden 3., 4. Ütés VES. Jártam magán rendelésen, kardiológusnál, EKG, szív UH negatív, körzeti orvos EKG szintén. Körzeti orvos csak legyint, hogy ártalmatlan, szokjam meg...

 

3 napja totál megbolondult a szívem, SBO lett a vége, de megint minden (EKG, CT, labor) negatív. Az EKG-n a folyamatos VES-ek gyönyörűen látszanak, az orvosok is hallják, amikor meghallgatnak, de mindegyik csak hümmög, hogy ez veszélytelen és ne foglalkozzak vele. Egyszerűen nem értik meg, hogy engem ez az érzet teljesen megőrjít. Csinálhat ilyet egy egészséges szív...?

Nálam előbb jön a szívdobogás, mint a pánik, ha nem lenne ez a dolog, szerintem normális életet tudnék élni.

 

Sokat teszek érte, hogy jobban legyek, sokat sétálok, napozok, mozgok, igyekszem lefoglalni magam, de így is gyakorta eluralkodik rajtam a pánik, ahogy pár percenként bedobban a szívem. 4 hónapja tart és nem múlik. Sokszor a bal vállam, a bal lapockám is agyon fáj, a atom pedig zsibbad, erre azt mondták a doktorok, hogy reumás eredetű és semmi köze a szívhez. Rettegek az SBO-tól, az infarktustól, persze, tudom, hogy ezek irracionális gondolatok és kognitív disszonancia, de van, hogy még ezzel se tudom lenyugtatni magam. Most már ott tartunk, hogy béta blokkolót (bisoprololt), Valdoxant, Frontint és az alváshoz Sanvalt is szedek. Napközben továbbra sem szedek nyugtatót, természetes nyugtató hatású gyógynövény teákkal (macskagyökér, citromfű, kamilla) próbálkozom.

 

Nagyon el vagyok keseredve, de nem hagytam el magam, ennek ellenére nem tudom, véget ér e ez a küszködés valaha.

Bocsánat, hogy ilyen sokat írtam itt elsőre, de ez így kikívánkozott belőlem. :) külön köszönet annak, aki még végigolvasni is képes volt. :)