Csapody Miklós
MSZP-dolgozat: elsöpörtetni a diktatúrát, ugye?

(Részletek)
Igen nagyfokú politikai éretlenségről tesz tanúbizonyságot az a politikus, aki a kicsiny írást az MSZP belügyének tekinteni.
A többi párttal együtt az MSZP is mindig lelkesülten hangoztatta, hogy ugye a négy év az négy év, utána jöhet a váltás, mert a ciklust illik kitölteni, most pedig a kis dolgozat azt mondja ki nyíltan: „El kell kezdeni beszélni a kormány és a kormányfő alkalmatlanságáról, a rendszer diktatórikus jellegéről, a lemondás, a bukás elviselésének erkölcsi kényszereiről. El kell hinteni a köztudatban, hogy nem vagyunk 4 évig szükségszerűen a hatalommániához láncolva. Alternatívát kell felkínálni a tűrés helyett, az Elég volt, Állj! Ne tovább! magatartást kell sugallni, ezért hát az MSZP-nek egy stratégiai célja lehet: leváltani, lemondatni, elsöpörtetni a diktatúrát.„

Mindez nem a párt belügye, mint ahogy nem volt az a WéberKende(Földes?)-féle kommunikációs stratégia sem 97-ben, amelyről a Világgazdaság akkori híradásáig a legfelsőbb pártvezetésben senki nem tudott sem akkor sem később, az Új Magyarország is csak egy orvul megszerzett hitvány hamisítványt közölt
Annak a fércműnek a kiindulópontja az volt, hogy az MSZP 98-ban is megnyeri a választásokat, bevallott célja pedig a demokratikus többpártrendszer meggyengítése vagy semlegesítése, legalábbis minél hatékonyabb bomlasztása. Az akkori ellenzék jobboldali radikalizálódásának folyamatos sulykolása akkor arra irányult, hogy az MSZP a polgári erők szétforgácsoltságát, összefogásra való képtelenségét és kormányzásra való alkalmatlanságát minél jobban tudatosítsa a társadalomban. Ennek továbbfejlesztésével jött létre, az „ezek már úgyis jól meglopták magukat, jobb tehát, ha ők maradnak” motívum, amely a Horn-féle nincs alternatívának az alantas haszonelvűségre és a butaságra, a közönyre és a kaparj, kurta létfilozófiára építő populáris változata volt. S bár a WéberKende kiskáté (hogy gondozd az ellenzéked?) hatása már ’98 januártól érezhető volt, saját erejét, helyzetét az MSZP mégis rosszul mérte fel. A választások első fordulója után kitört a pánik, és a belső, szemben álló pártkörökben csoportosulók egymás közti hatalmi harcainak felerősödése éppúgy erre mutatott, mint a bűnbakkeresés és a megingott sikerpropaganda, a kétségbeesett ráerősítés, a nyílt viták kerülése és az ellenzéknek címzett ingerült gyalázkodások. A nyomtatott és az elektronikus voltaképpen a Horn-féle nincs alternatíva tájékoztatási kampánymarketingje szerint dolgozott. Balliberális kultúrfilozófusok leckéztették, nyilvánvaló pártelkötelezettségű politológusok fenyegették a választókat napközben és estelente, írásban és képben. (Lengyel László, Kéri László, Ágh Attila, Tamás Pál stb. egész egyszerűen megígérte az újraválasztást az MSZP-nek.) Jól működtek a félelemkeltés és a közöny fokozására gerjesztett közvélemény-alakító tájékoztatási mechanizmusok is, amelyeknek célközegét az MSZP-s és munkáspárti bázison túlmenően főként a hallgatag tömeg óriási hányada képezte (lásd mag, gyűrű, periféria).
Az a stratégiai elemzés akkor az ellenzéki pártokról is készített homályos „légi felvételeket” a megosztás és a leválasztás szándékával: „A mai ellenzék csak az 1990-94-es, MDF vezette blokknál jobboldalibb tömörülést hozhat létre; ezt legjobban a Fidesz szükségszerű változásával lehet illusztrálni. A szélsőjobb elleni politikai harcot össze kell kapcsolni annak hangoztatásával, hogy az ellenzék óhajtott egysége csak velük akcióképes. A fiataldemokraták vannak (lesznek) kulcs- és kényszerhelyzetben. Ha a jelenlegi koalíció megőrzi többségét vagy a jelenlegi ellenzék a Fidesz nélkül is többséget kap, a Fidesz ellenzékben maradhat. Miután ennek esélyei csökkenni látszanak, valószínűleg a fiataldemokratáknak dönteniük kell, hogy az MSZP-vel vagy az FKGP-vel kívánnak kormányra lépni. A Fidesz felé időben jelezni lehet, hogy nem látjuk akadályát 98 után az esetleges koalíciónak.” Erre mondják Pesten, hogy nem jött össze.

Ez a most, nemrégiben született kis titkos dolgozat világosabb, körültekintőbb, higgadtabb, de agresszívabb is elődjénél. Van ugyan benne némi zavar a valóban stratégiai távlatú elgondolások és a taktikai-technikai kérdések, a manufakturális teendői körül, de 9 pont csak kitelt.
Az elemzés nemcsak azt az elméleti kérdést veti fel, hogy általában milyen négylábúból nem szokott bizonyosan szalonna lenni, hanem azt is, hogy az írás és a belső vita (ha lesz) hatására megmozdul-e vajon a csak parlamenti kivonuláskor oly fürge MSZP-frakció, és azt is, hogy a benne javasoltak követése hová vezet.
Dolgozatuk kiindulópontja: „A kormányfő, a Fidesz és a kormánykoalíció nyilvánvalóvá tette, hogy alkotmányos diktatúrára épít. Céljuk minden hatalom megszerzése, központosított, ellenőrizetlen és személyektől függő gyakorlása, amelyhez kíméletlenül és irigylésre méltó (bár néha azért fokozható) fegyelmezettséggel használják fel alig néhány százalékos parlamenti többségüket s mindezzel persze borzasztó dolgokat visznek véghez, a tb-alapok felszámolásától a médiakuratóriumokon át a nemzeti és kormányzati folytonosság tagadásáig. Ezért tehát igen nagy a veszélye annak, hogy a társadalom minden ízében ismét átpolitizálódik, az állami (kormányzati) hatalom egyre több szférában jut közvetlen dominanciához, a büntetőjog az egzakt biztonság helyett ismét a korlátlan és idényszerű alkalmazhatóság irányába fejlődik, az állampolgári és csoportautonómiák garantálása helyett megint az állami fenyegetettség keltette félelem lesz az uralkodó..., az ellenzéknek nincs érdemi helye és szerepe a döntéshozatalban, a kormánypártiság ismét a nemzethez tartozás feltétele lesz” és így tovább, hoszszan, lassan, részletezőn, szomorúan.
Dramaturgiai alapelv, hogy a kész tételek elé oda kell konstruálni azt a helyzetleírást, amelyből aztán levezethető a megoldás. (Itt következik a már ismert leváltani, lemondatni, elsöpörtetni felsorolás mélyjogállami elkötelezettséget mutató hevülete.) Érdekes: mintha az MSZP a parlamentben másféléket szokott volna mondani a felelős (korábban konstruktív) ellenzékiség jegyében, olyasféléket, hogy a törvényhozás az első, annak szakszerűsége mindennél fontosabb, és az országérdek mindennél előbbre való, főleg a pártérdekeknél, leginkább az önkormányzatokban stb.
Dolgozatuk ezért világosan, még egyszer megmondja, hogy sto gyélaty: „a folyamatos szembesítésnek keresztelt eljárás, amely alááshatja és meggyengítheti a koalíciós többséget. A társadalmi határok ugyanis eltérő reakciókat válthatnak ki a koalíciós képviselőkből, hiszen a diktatúrára a magyar nép már érzékenyen reagál.”
A fő csapásirány, hogy kialakuljon a kormányról a diktatúraépítés képe, rólunk pedig a céltudatos ellenállás központjának képe.
Lássuk, hogy a bajra mit ajánl a javasember. Azt, hogy ha a kormány csütörtökönként bombázza a közvéleményt újabb és újabb patronokkal, akkor a szocialistáknak előtte (kedden) vagy utána (pénteken) kell rendszeresen reagálni és kontrázni, másrészt számon kérni, újabb feladatokat bediktálni, és politikai döntéseket kell hozni arra, hogy a párt vagy az ellenzék milyen ügyeket dobjon fel újként, melegítsen fel számonkérésként, illetve állítson be a folyamatokba szemfelnyitásként.
Ezek után nyilvánvaló a teendő: a parlamenti ügyrendi, nyilvánossági, tartalmi pozicionális, obstrukciós stb. eszközök kíméletlen és aktív felhasználása. Ha pedig egy fideszes képviselő bekiabálja, hogy obstrukció, akkor mindig feláll egy stratéga, úrhölgy avagy képviselő, aki jól hangzóan mindig beletiltakozik a tévékamerába, elítélve az obstrukció vádját.
A kis titkos dolgozat azt is javasolja, hogy olyan munkacsoportokra lenne szükség, amelyek szépen összeszedik, ami kell a pártnak egy adott kérdéshez: „Mindig mazsolákat, üveggyöngyöket, fontos részleteket kell a sajtóhoz találni ahhoz, hogy ez hír legyen mondja a kiskáté , és csak a második fázisban lehet e részleteket beilleszteni a diktatúraépítés folyamatába.” Ebből is kitetszik, hogy az MSZP nemcsak a diktatúrát gyűlöli őszintén, de a technikát is ismeri. És hát az is látnivaló, hogy a sajtót is igen sokra becsüli. (a véletlen, titkos olvasó csodálkozhat a mély lebecsülésen, ahogy az MSZP gondolkodik és ír -persze szigorúan egymás között- a magyar sajtóról...)
A szerzők szerint a jelenlegi kép a szocialistákról a nyugodt időszakok szakszerű ellenzékének képe. Most azonban másra is szükség van (itt jönnek a zászlóra tűzött érdekkonfliktusok), mert a nagy MSZP-kereslet mostanában a szakértő (dolgozatíró?) és a politikailag is legitim új arcok iránt. A titkos, lassú olvasó elcsodálkozik ilyesmin (6. pont): „Lehet építeni az 1994-98 közötti időszak politikai nyugalmára, parlamenti gyakorlatára, hatalomgyakorlási módszereire és stílusára(?). Ezeket folyamatosan szembesíteni kell a jelenlegi történésekkel. Ki lehet alakítani akár a békés korszak iránti enyhe nosztalgiát is az emberekben.”
Nem lenne rossz ez a dolgozat, csak hát nincsen benne semmi kompromisszumkészség. Lehet, hogy az a szalonnával kapcsolatos kérdés mégsem csupán elméleti. Mert hát miféle sorrend az, hogy szalonna, mazsola, üveggyöngy?
A szerző országgyűlési
képviselő (MDF)