S miképpen a méhek tavaszi rajzáskor csoportba verődnek, ide-oda zúgnak, zümmögnek, s fölfordul a méh-kas életének rendje: úgy bomlott meg ott is, Húnor országában a békesség, mert hogy java része a húnoknak útra készülődött idegen hazába.

Kardot fentek ezek, dárdát faragott az; nyilvesszőt edzett a harmadik; ijat faragtak hozzáértő kézzel; az asszonynép sürgött, hogy mire szükség lesz, együtt legyen mindaz, fontkosarak öblét, bükkfa-tekenőket száraz falevéllel, puhával bélelték, csecsemő-gyermeknek, hogy légyen a fészke; köntösre, ruhára, arra is volt gondjuk; szebb is lesz, több is lesz, ha az új hazában emberölő karddal arany-ezüst marhát zsákmányul ejt urok...

Fel is készültek, el is indultak, rövid volt a búcsú, csak azoknak fájt az, kik vén apát, anyát, szegény tehetetlent hagytak ott; nem volt azoknak már semmi kivánságuk, csak hogy meghaljanak szépen, békességben, s csontjaik a földben ősök csontjaival elkeveredjenek.

Népek támadása, messze vándorlása nem volt csodadolog abban az időben; népek támadása, hirnévre jutása, s mint oldott kévének hamar széthullása...

KEVEHÁZA.

A mint jöttek távol napkeletről Húnor hős fiai, útjokat elállta a fehér kúnok hada, el a fekete kúnoké balgatag bizakodással. Gonosz ellenségnek, földrabló jövevényeknek tekintették. Hajh, bár ne tették volna, hajh, bár előlük sietve kitértek volna, mert nincs sebesebb áradata a kékvizű tóba szakadó nagy Etel folyónak, mint hadrontó, népigázó húnok seregének.