Talán nem is sejtjük, hogy milyen - nem tudatos - mechanizmusok működnek a "gyerek kiröpülése" miatt érzett fájdalom mögött.

 

Pedig alapvető tudásnak kellene lenni, mint pl. alapvetően tudunk arról, hogy vannak baktériumok, vírusok (s így a betegséget nem valamiféle "megrontás" okozza).

 

A tudomány - még két évtizede sincs - felfedezte, hogy egy evolúciósan kialakult jelenségről van szó (kb. 4 millió éves), és az egyik hormonunkkal kapcsolatos. Mégpedig az oxitocinnal, amelyről már egyre másra jelennek meg (néhol pontatlan) ismertetések.

 

Az oxitocinról sokáig csak azt tudták, hogy simaizom-összehúzó hatású, a szüléskor ez okozza a fájdalmakat (méh-összehúzódás), és használták is a szülés beindítására.

 

Az újabb megfigyelések azonban bebizonyították, hogy a szülés alatt az agyban egészen más funkciót lát el: egy kötődési hálózatot épít ki memóriaszerűen, amely miatt úgy érezzük, ragaszkodnunk kell a kicsinyünkhöz. A kötődés személyhez kapcsolódik (a csecsemőhöz), és emiatt folyton vigyázunk rá, el ne veszítsük, és gondoskodjunk róla. "Egy anya képtelen elhagyni gyermekét" - jelentette ki már az ókorban az egyik filozófus. S ez így is van, nagyon hosszú időn keresztül.

 

A kötődés annál erősebb, minél többször hat az oxitocin! Ezt biztosítja a szoptatás is, (tejcsatornák), s mellesleg az összehúzódás ilyenkor a méhre is hat, azt regenerálja. S mint egy valódi emlék: soha nem múlik el, legfeljebb elhalványul. Örökké tart. Sokan annyira képtelenek elengedni gyermeküket, hogy még felnőtt korára is "magához kötik", melegágyat biztosítva a ma oly divatos "mamahotel"-nek (különösen ha egyke).

 

A gyermekünk elvesztése rendkívüli fájdalmat okoz. S ebbe nagyon beleszól maga a kötődésünk hozzá. A fájdalom az önbecslésünk elvesztéséig hat ki. Kisemmizettnek, értéktelennek érezvén magunkat.

 

Ugyanez a mechanizmus működik, amikor szomorúan kell megélnünk, hogy "kirepül". Egyfajta gyász-folyamatot kell ilyenkor végigélnünk. Ez nem könnyű, sokáig eltart.

 

Megjegyzendő még, hogy azóta felismertek egy ehhez nagyon hasonló mechanizmust, csak nem az anya/gyermek kapcsolatában, hanem a párkapcsolatban, amelyben ez csak annyiban különbözik, hogy a kötődés érzet más színezetű (intim kapcsolati jellegű), de ugyanolyan erős, sőt talán még erősebb, és szintén az oxitocin okozza. Megdöbbentő, hogy ennek a másik mechanizmusnak mekkora kihatása van a társadalmi létre, sőt az, hogy ennek megléte okozza nagyon hosszú távon azt a katasztrófát, amelynek ma éppen a kapujában állunk. Ha valakit érdekel, írok erről is.