Bizony "rohadt nehéz"!

 

Leginkább azért, mert nem szeretünk abba a hibába esni, amelybe sokan mások, azaz "észrevétlenül" uralkodni továbbra is a gyermekünk fölött.

 

Valóban, hagyni kell őket magukra. Ha nem ezt tesszük, akkor azonban nem azt fogja érezni, hogy "hátráltatjuk"! Annál súlyosabb a helyzet.  Ez a fajta utólagos "anyai gondoskodás" ugyanis több kárt okozna, mint amely hasznot látunk mögötte.

 

Szükség van az anyai gondoskodásra, egészen addig, amíg a gyermek felnő. S ez így nagyon is helyes. Ám felnőttként már ilyenkor azt érzi, hogy nem bízunk benne, helyette akarunk mindent megcsinálni, még dönteni is a sorsa felől. Ezért mondod - és valóban őszintén - "rohadt nehéz". S - bár aggályaid reálisak lehetnek, s emiatt együttérzünk veled - helyesen döntöttél, hogy nem fogsz beleszólni. Még éreztetni sem. Az éreztetés szégyenérzetet kelt, és általunk vélt hatásával ellentétben, az értéktelenségének érzetét. Azaz: az önbecslését rombolná, s pont emiatt lesz képtelen önálló életre. Nézzünk csak körül több évtizedes távlatban másokon. Olyanokon, akiket állandó szülői "gondoskodás" vett körül, s azt megszokták (talán el is várják már), ám a szülők megöregedtek, s most őket kellene gondozni. Ám ezek a (nagy)szülők képtelenné tették őket erre, mert minden az ölükbe hullott, közben maguk az értéktelenség belső érzetében tespednek. Még elhinni is képtelenek, hogy képesek lennének az idősek gondozására. Ezek az idősek azok, akik "háládatlannak" kiáltják ki gyermeküket, noha ezt a helyzetet ők építették ki. Önmaguknak okoztak kárt, nem számolva a jövővel.

 

Természetesen - ha úgy adódik - kell a segítségünk, de csak ha kérik (s nem folyton követelőznek). De akkor is csak abban az esetben, ha képesek vagyunk rá, és nem vakon, hanem meggondoltan.

 

A kötődés - amelyről az előző hozzászólásomban írtam -, nem értelmi szintű, hanem egy belső érzés. És alapállásban jóval erősebben hat mint maga az értelem (bár magyarázatainkban igyekszünk értelmi síkra átfordítani). Ha ezt a tényt fölismeri valaki, akkor jobban átlátja a helyzetet. (Ez a fölismerés egy nehéz, hosszú önismereti munka eredménye). Ez a kötődés okozza a "rohadt nehéz"-séget.

Tulajdonképpen nem is neked írom ezeket, hanem azoknak, akik ebben érintettek, és fájdalommal olvassák azokat a dolgokat, amelyeket soha nem tanítottak meg nekik, mert "a múltat végképp eltörölve" semmit nem adtak támpontot a kezükbe. Ilyen korban nőttünk fel.

 

A legegyszerűbb eszközhöz is adnak használati utasítást, csak az élethez nem. A társadalmi környezet a szülőknek ezt lehetetlenné teszi, az iskolában pedig - gyakorlatilag - tilos. Ez az "Életre Nevelés" hiányzik mindenütt, amelyet felnőtt korban késő pótolni. Jól ülnek Sándor György humoralistának a "Lyukasóra" c. előadásából, az idős, remegő hangú igazgató szavai a tanévzárón:

"Kedves szülők, tanárok, diákok, Irma néni! Kedves végzős növendékeink! Jusson néha eszetekbe iskolánk, és ha az életben bármi problémátok is van azt - oldjátok meg magatok!"