Ha jol emlexem gyermekkoromra nem mondhatom rola, hogy verve lettem volna. Megsincs itt az asztal mellett a bezbol keszult uto, hogy munkabol hazaindulva jol kiosszam az ellenoroket a buszom.
Veresre tehat nem emlekszem. Arra viszont igen, hogy egyetlen dologgal sem ertek egyet, amire akkor amikor pici voltam azt mondtak, hogy ha nagy leszek majd megertem. (Gondolom mert a veres nelkuli elet tul liberalis nevelest eredmenyezett (ez egyebkent nem igaz, csak holmi vicc kedveert irom) es igy tudatom bizonyara tulsagosan visszafejlodott, semhogy felfoghatnam.) A legjobban talan anyam azon mondasara emlekszem irrealisan szigoru (szigorut ertse mindenki ahogy akarja, nevezhetnenk gonosznak is) tanaraimrol, hogy majd kesobb oket fogom legjobban szeretni.
Hat meg ma is szivembol gyulolom oket. Minden bizonnyal beteg lelekre vall, de megkonnyebbulest jelentett, amikor egyikuk meghalt. Magam lepodtem meg rajta legjobban, hogy semmifele szanalmat, vagy sajnalatot nem ereztem. Pedig ez meg semmilyen mas esetben nem fordult elo velem.
(Tudom, tudom, irany a pszichologus, de vegyuk azert figyelembe hogy az orultsegben is van racio....)
PS.: Vegso kiegeszites arrol amit az empatiarol mondtam: mar csak az oroklodeselmelet miatt sem mukodhet az empatia, leven a tulajdonsagaink (talan lelki alkatunk is, bar erre tudtommal nincsenek pontos bizonyitekok) maximum az unokainkkal jonnek elo: a sajat gyermekunket nem ismerhetjuk, mert egzaktan pontos oroklodes eseten is csak olyan kontextusban ismerhettuk, amikor akire hasonlithat mar felnott, mi pedig pici gyeremekek voltunk...