GSCHNITZER OSWALD, Heidelberg 

“Amikor német barátaim meghallják, hogy megtanultam magyarul, csodálkozni  szoktak. Hiszen ők úgy tudják, hogy ez egy rettenetesen nehéz nyelv. Semmi köze a  némethez, és több mint harminc főnévesete van! (Itt nyilván egy túlbuzgó nyelvész  összeszámolta a főnévi ragokat, a ládába-tól egészen a pávává-ig.) Megnyugtatom őket,  hogy ezekben a “főnévesetekben” már az elöljáró is benne van. Melyiket nehezebb  megtanulni, a -ba, -bet vagy az in + accusativot? Ami pedig a rokonságot illeti, az igaz,  hogy a magyar és a német szavak, néhány kivételtől eltekintve, nem hasonlítanak  egymásra. De az összetett szavak és az állandó kifejezések igen! Aki valaha próbálta  megértetni magát Angliában a német Sackgasse szó szerinti fordításával: sack alley, az  igazán értékelni fogja a magyar zsákutca szót. Hasonlóan kézenfekvő a német auf der  Hand liegend (kézenfekvő) fordítása. Egyébként, szoktam folytatni, a magyarban csak  három igeidő van, nincsenek nemek - a feministák paradicsoma! -, és a helyesírás  fantasztikusan egyszerű. 

Ennyit a reklámból! Magunk között bevallom, hogy magyarul tanulni mégsem  fenékig tejföl. Például igaz-e, hogy csak három igeidő van? Ha lovastul és karácsonykor  külön főnévesetek, akkor kotorászik, olvasgat, zuhog mind külön igeidők! Hiszen hasonló  szemléleteket fejez ki így a magyar, mint a francia a híres-hírhedt imparfait-jával  (befejezetlen cselekmény) és az angol az I will have been, having been, having had-féle  dadogásával! 

A magyarul tanulónak különös ínyencfalatok a hangulatfestő szavak.  Megszámolhatatlan seregük keresztülballag, -baktat, sőt -hömpölyög a magyar nyelv  birodalmán. (Kevésbé finomkodva azt is mondhatnám: nyüzsögnek benne.) Magyar német szótáramban ezek nagyrészt nem találhatók meg, nyilván azért, mert túl sokan  vannak. Hát forduljunk segítségért a Magyar Értelmező Kéziszótárhoz! Az például a  retyerutya szót a következőképpen magyarázza: cókmók, motyó. Már a menni, járni  hangfestő rokonai, barátai és üzletfelei önmagukban véve megtöltenének egy egész  szótárt. Így fölszerelkezve, egyetlen szóban le tudjuk írni valakinek a járásmódját, és ezzel  együtt elmesélhetünk sok érdekes dolgot az illető életkoráról, testi- és lelkiállapotáról,  7

jelenlegi kedvéről és annak okáról. Sőt, egy kis nyelvérzékkel és némi rosszindulattal még  hitvese hűségére is tehetünk célzást. 

Hasonló kifejezőerejük van az úgynevezett ikerszavaknak. Ilyen például a  retyerutya és cókmók mellett a huzavona. Nézzük csak meg ezt a szót fönt említett  forrásunkban: “Valaminek az elintézésében ellentétes szempontok érvényesülése miatti  halogatás.” Persze csodálatos, hogy a magyar egy-egy Grimm-mesét el tud mondani  egyetlen szóban, ám a magyarul tanulóknak a feladatát ezzel aligha könnyíti meg. 

Remélem, az aligha szót jól használtam. Az efféle szavakkal mindig bajban  vagyok. Írjunk csak föl egy kis szótárt: de = igen, dehogy = nem, dehogynem = igen.  Tulajdonképpen egyszerű: mínusszor mínusz az plusz. Csak beszéd közben egy kissé  nehéz mindezt végiggondolni: Nemde? - Hogyisne! - mondja most alighanem megvetően  az Olvasó. 

Az szokták mondani, hogy a magyarok túl kevesen vannak. A magyar igekötőkről  viszont ezt nem állíthatnám. Vegyük például a mosni ige nagycsaládját: mosni, megmosni,  elmosni, felmosni, lemosni, kimosni, bemosni... és ez még csak a vérszerinti rokonság;  csatlakozik hozzá a beházasodott mosogatni, és mosdatni is, az összes rokonukkal  együtt. Főleg az el/meg ikerpárt tévesztem el gyakran, bár szerintem inkább ők  tévesztenek meg engem. Durva tréfa ez, mert például megpatkolni és elpatkolni mégsem  ugyanaz. 

És ha végre elhatározta (vagy meghatározta) az ember, melyik igekötő kell neki,  még azt is el kell döntenie, hová rakja: el kell dönteni, eldönteni kell, vagy kell eldönteni?  Döntse el a kedves Olvasó! És ezzel máris rábukkantunk a soron következő nehézségre. 

A magyar nyelv legszigorúbban őrzött titka a szórend. Még a saját feleségem sem  árulta el. Ő azt mondta, hogy a magyar szórend szabad. A tankönyvemben olvastam  egyetlenegy egyszerű szabályt. Csak az a furcsa, hogy azzal nem találtam el többször a  helyes szórendet, mintha nem olvastam volna. A kivételek ugyanis nem voltak benne a  könyvben, mert túl bonyolultak. A magyar nyelvművelő irodalomban meg azért nem  találhatók meg, mert egy magyarnak úgysem okoz nehézséget a szórend. 

Aztán egy könyvtárban végre kezembe akadt egy magyar nyelvtan németek  (persze még a keletnémetek) számára. A könyv végefelé, két oldalon - kiemelés nélkül  összezsúfolva - ott voltak a kivételek. Azóta nem láttam a könyvet. Nyilván a magyar  titkosszolgálat rájött az árulásra és eltávolította... 

Kis híján elfelejtettem a kiejtésről panaszkodni. Az indogermán beszélő minden  szónak csak a hangsúlyos szótagját ejti hosszan, a többit többé-kevésbé elnyeli. Ezért  persze idegesíti: a magyar ragaszkodik ahhoz, hogy minden szótagot tisztán ki kell ejteni.  Néha még éppen a hangsúlyos első szótag rövid, a többi pedig hosszú. Ezeket fordított  szavaknak nevezném, például fehér, kerék. Aztán vannak még a gépfegyver szavak, mint  az elengedhetetlen, a fékező szavak, mint hólapátolás. Persze akad még sok más  kemény dió, például a tárgyas igeragozás, az egyes szám használata a számok után, az  ny és a ty kiejtése, és így tovább. És ez jól is van így, mert ami olyan érdekessé és  vonzóvá teszi a magyar nyelvet, az éppen a gazdagsága és az egzotikussága, egyszóval:  a nehézsége.” 

(Nehéz-e a magyar nyelv?, Tárogató, Vancouver, 2001 március, 29. o.; eredetileg az “Élet  és Tudomány”-ban jelent meg) 

8

Gschnitzer Oswald német matematikus és sakkozó. Magyar felesége indíttatására  1989 őszétől kezdett magyarul tanulni. Látszólag csipkelődik a nehézségeken és  furcsaságokon, de sok szépet és érdekeset talált legdrágább nemzeti  örökségünkben, ősi magyar nyelvünkben.