Folyt.

 

2. rész - Szantorini és Epheszosz

 

És talán ehhez kapcsolódik, hogy az RC hajókon sokkal több minden tudott az ember csinálni, ha akart. A falmászástól, a minigolfon és a teniszen át egészen az ellenáramoltatós wakeboard pályáig az eddigi praxisomban mind-mind izgalmasabb kalandok jelentek meg, mint most, ezen a hajón. Pedig méretében szerintem ez is dekára-grammra (na jó centire) akkora bálna volt, mint amiken eddig jártam. De etekintetben a vágyott hajócsere visszafelé sült el. Persze mielőtt bárki azt gondolná, hogy panaszkodom, nem, igazából ez a hajó is nagyon szép, sőt nagyon jó volt, egy percig sem unatkoztunk rajta, csak mondjuk ha megint a választás helyzetében lennék, már tudnám, hogy melyik milyen.

 

Szóval az első nap első kalandja az ebéd volt, mivel lepakolván a kabinban rögtön a jóféle magyar gyomrunk kezdte követelni a jussát (vagy ha úgy tetszik, jöhet a hajó éttermének a kritikája). Hát az egy hét alatt talán az étterem megítélése változott a legtöbbet a szememben. Az első ebédkor, mintha egy cukorkaboltba szabadult gyerek lettem volna, tényleg óriási volt a választék és elsőre zseniálisan finom bárány biryanit sikerült kifognom. Aztán teltek-múltak a napok és a lelkesedésem egyre csökkent. Nem, nem a kaja lett rosszabb, hanem rádöbbentem, hogy legyen az bármilyen étkezés, lényegében a választék 80-90 %-a nem változik, ugyanazt a sztenderdet pakolják ki és az egész kaja sorból 5-6 féle az, ami változik napról napra. Mintha Lego-ból lenne összerakva a kaja, az építőkockák ugyanazok, legfeljebb az építmény tetején cserélik az egyik piros elemet sárgára és a kékeket zöldre. Persze nem akarom azt mondani, hogy egyetlen egyszer is éhes maradtam,  csak a vége felé már vagy azt választottam, amit tegnapelőtt is ettem, vagy csalódott maradtam. És persze ahogy a nagykonyháknál ez lenni szokott, sajnos olyanba is futottam bele nem egyszer, hogy valamelyik kaja sokkal szebb volt, mint finom. Persze ott van a mérleg másik serpenyújáben az a tény is, hogy mostanában nagyon sok helyen már félve nyúltam egy-egy húshoz, mert az félig főtt, rágós vacak volt, az MSC Musica-n viszont sosem. Mielőtt azonban végképp eltemetném az MSC-t konyha ügyileg, nyugodtan megállapíthatom, hogy sem másik hajón, de más szállodában sem (ha mondjuk valahol véletlenül fél, vagy teljes panzióra fizettünk be) nem volt más a helyzet, akármekkora svédasztalt gördítettek elénk. Szóval itt is hozzák az általános sztenderdet, még ha ennek a sztenderdnek nincs is túl magasra rakva a léce.   

 De ha már kiveséztük svédasztalos éttermet, akkor gyorsan nézzünk be az ültetős, elegáns étterembe is, ami furcsán sajátos hajós kategória. Ugye van az a hajós sztenderd, hogy – hajómérettől függően – este két hatalmas étterembe szervezik a vacsorát (és két turnusba, hogy a hegynyi ember elférjen). Mi az első ültetésbe, 19:00-től voltunk besorolva és egy idős norvég pár asztaltársaságát osztottuk meg egymással. Vacsoraidőben aztán szertartásosan ugyanahhoz az asztalhoz ültettek minden este – már amikor mentünk – és ugyanazok a pincérek ugráltak körül. Nagyon próbálkoznak a Michelin csillaggal, de nagyon nem is sikerül elérni. Annyit sikerült összehozni, hogy rohadt fancy neveik voltak az ételeknek (bár büszke szoktam lenni az angolomra, de a legtöbb kaja neve kifogott rajtam). És emellett azt vettem észre, hogy három egymás utáni napon át ugyanazt ettem (pár szelet húst, valami világosbarna mártásban, csak különböző köretekkel), pedig tök más volt a leírása az étlapon. És akárhogy bűvészkedtünk, 1:20 perc alá egyszer sem sikerült levinni a szintidőt a három fogásos menüsorral. De ezt sem vettük sosem elvesztegetett időnek. Persze volt olyan, hogy nem tetszett az étlap és ilyenkor simán elmentünk a svédasztalosba (erre egyébként bármikor van lehetőséged, még akkor is, ha esetleg az ültetősben nem laktál jól és még egyet fordulhatsz a másik étteremben is).

 Egy biztos, éhen nem maradsz a hajón sose. Megnéztem, összesen volt az egész nap során 2x1 óra, amikor nem lehetett enni, egyébként máskor folyton.

 

De nézzük hová lehetett eljutni ezzel a hajóval. Felszálltunk ugye Pireuszban, ahonnan csak este 22:00-kor futottunk ki, azaz éjjel mentünk. Itt kell megemlítenem – és ígérem, többet nem fanyalgok –, hogy egy kicsit bele kell kössek magába a hajó felépítésébe is. Az RC hajóin olyan volt utazni, mintha nem is mennénk, hanem egy kősziklán állnék. De az MSC Musican mindig éreztük, hogy „valami van”. Még a kikötőkben állva is durva vibrálás futott végig rajta, de amikor mentünk, határozottan érezni lehetett „a menést” és éjszaka is ringatott mindig az ágy, ha akartad, ha nem. Nem volt durva, sőt egy idő után meg is szoktad, de mindig ott volt velünk, hogy ezúttal bizony hajózunk. Szóval kifutottunk és reggel már Santorini szigetén ébredtem. A hajó kinn állt meg a nyílt vízen, a hatalmas kráter vízzel elöntött részen, szemben pedig a brutális kráterfalak meredeztek. Nagyon festői volt a látvány. A partra kishajók (tender boatok: jót röhögtem a Google translate-en, ami „zsengehajónak” fordította, bár alapból a tengerészeti nyelv se megy messzire azért, hogy kretén elnevezéseket adjon) vittek ki a horgonyán álló nagy jószágtól. Mi itt előre befizettünk egy kirándulásra, a számos lehetőség közül: előbb elvittek Perivolos Beachre strandolni, majd utána a busz nem a hajóhoz vitt vissza, hanem Firába, a sziget ikonikus fővárosába, ahol kitettek valahol a központban, ahol szabadidő keretében oda mentél, ahová akartál és ugyan be voltál fizetve a Cable Carra (amolyan drótköteles lanovkára). ami lehozott a hegy tetejéről, de nem volt kötelező, lejöhettél a lépcsőn magad is, de még akár szamárral is lehozathattad volna magadat. A programok ilyenfajta elegye tökéletes ötletnek bizonyult. A strandon külön élmény volt a fekete, vulkáni homok. Bevallom homokból a fehér a kedvencem, de mivel még sosem voltam fekete homokos vulkáni strandon, így ez maga is élmény volt. A szeptember végi nyárutó nyújtotta vízhőmérséklet is nagyon tetszett, simogató volt a hűvös víz. Egyedül a napágyakat, napernyőket mérték kicsit lehúzós áron, de egyszer élünk.

 Három órányi strandolás után jöhetett Fira. Tengernyi képet láttam a zegzugos kis utcáiról, de az nem olyan. Köztük kell lenni, csatangolni kell rajtuk. Persze az egész olyan, mint egy furcsa, görög, sikátorokból álló pláza, hisz minden négyzetcentiméterén boltok sorjáznak, ékszerekkel, ruhákkal, hűtőmágnesekkel, színes álomfogókkal, na és persze Mythos sörrel itt-ott. Ahol egy zsebkendőnyi kilátás nyílt a tengerre, ott biztos, hogy egy étterem terasza volt „Seaview”, vagy „Sunset View” kiírásokkal. Meg persze azt láttad, hogy a Matchbox hajód ott vár a gyönyörű ultramarinkék vízen, lenn a giga kráter alján.

 

Jó sokat kóvályogtunk a kis üzletek között, csattogtattam a fényképezőgépet, szívtuk magunkba a hely szellemét és hamarjában meg is állapítottuk, hogy ez a sziget megérne egy  hosszabb nyaralást is. Ez egy bájos ékszerdoboz. A városból a kikötőbe a Cable Cart választottuk, igaz kb. egy órányi sorban állást kaptunk cserébe, ennyi idő alatt jutottunk fel a kis közlekedési eszközre. Ha még egyszer választhatnám, azt hiszem elengedném a befizetett jegyet és lebandukolnék a lépcsőn, legyen az bármilyen szamárszaros is…😊

 

Leérve a kikötőbe, felszálltunk a zsengehajóra, ami visszabrummogott velünk a hullámokon ringatózó gigabálnára és a délutánra átadtuk magunkat a szőnyegpadlós folyosóknak, bároknak és a köztük levő lődörgésnek, amit csak „hajókázásnak” hívunk. És bevallom, még egy kis lustálkodásra is jutott idő. Kéjes volt. Este a hatodik szinten jöhettek a kisboltok is (a személyzet persze gondosan kipakolt előre a boltok elé kis asztalokra, hogy ott kínálja akciósan a portékát).

 

Éjszaka ismét a habokat szeltük és a következő állomásunk Törökország volt, Kusadasi kikötőjével. Egy szép, rendezett kis török városban találtuk magunkat, bár a hely inkább volt még mindig Görögország, igaz történelmi távlatokban, mintsem aktuál földrajzilag. Merthogy a hely arról híres, hogy az ókori görög Ephesos városállam mellett fekszik és a legnagyobb látványosságot is az ógörög romok jelentik. Hogy eltaláljunk a romokhoz, egy félórás buszút kellett, majd bevettük magunkat az ókori romok közé. Voltam már a Forum Romanumon Rómában, vagy Petrában, a nabateusok sziklába vájt városában és nem tudom mihez hasonlít jobban. Látványos, megkapó, elgondolkodtató. Sok a csak meredező oszlop, amibe nehezebb beleképzelni, hogy milyen lehetett egykor, amikor az oszlopok épületeket tartottak, de van csodálatosan ép rész is (a könyvtár), ami fenségesen hirdeti, hogy az emberiség már egykoron is nagyokat tudott alkotni. A város mellett megcsodálhattuk a mai léptékkel is fantasztikus színházat (bocs: amfiteátrumot), ahol még manapság is Sting és Santana zenél nyaranként. Az idegenvezetésnek köszönhetően megkaptuk a háttértörténetet is.  

Elhagyva a várost jött a megszokott török bazár, ahol egy bácsitól olyan érett fügét sikerült venni, hogy még mindig a számban érzem az ízét. Ilyen dolgokért (is) érdemes Törökországba menni. Hamarosan visszaindultuk a városba, a kikötőben álló hajóhoz, de még meg kellett állni egy szőnyegműhelynél. Na ezek azok a programok, amelyeknél epeömlést kapok. Mert a turisztikai hatóságok a legtöbb országban még mindig ragaszkodnak hozzá, hogy a szervezett csoportoknak meg kell állniuk egy alabástrom-, papirusz-, fazekas-, szőnyeg-, vagy mittudoménmilyen műhelynél, ahol kevésbé fontos, hogy bemutassák hogyan készül a portéka, sokkal fontosabb, hogy a turisták vásárolhassanak valami jó lehúzós áron és persze a szervező is megkapja a maga jutalékát. Tényleg, szóljon már valaki nekik, hogy 2023-ban ez már rohadtul nem menő és inkább engedjék el.

 

Visszatérve a hajóra inkább úgy döntöttünk, hogy egy gyors kaja után még egyet fordulunk inkább a kikötői török bazárban.  Amikor nem boltok között nézelődtünk, egy szép, hangulatos promenád vitt a tengerpart mentén és a boltokban….hááát…. ami itt nincs, az nem is létezik. Klasszik török bőrkabát (tényleg csoda finom kidolgozással), asztali futó terítők, hamis Louis Voutton, Gucci, Dior táskák, természetes szappan hegyek, kerámia asztali edény és poháralátétek a legművészibb motívumokkal, szintén hamis Rolexek, Omegák és Patek Phillipek. Mi kell még? Persze itt is igaz volt, ha láttad az első három boltot, láttad az összeset. Persze az árusok erőszakosak, mindegyik szeretné, ha bemennél a boltjára, mindegyik el akar adni Neked valamit, nem győzöl elugrani előlük. De éppen ez a vicces, az élmény benne. Megmerítkezve ezzel a bazár élménnyel, immár jóllakottan szálltunk vissza a tízemeletes háztömbként fölénk tornyosuló hajóra egy kis újabb lustálkodásra, vagy az üzletek közti shoppingolásra, majd az esti ültetős vacsira a norvég asztalszomszédokkal.

 

Folyt. köv.