Kányádi Sándor

Szürke szonettek pergamentekercsekre

          1.

én a fáraó írnoka
ezennel kijelentem
bár kényszerítettek soha
semmit se szépítettem

utáltam mit a hivatal
naponta rámrótt
packázásaival
a gyáva elöljárót

s mert szóval szólnom nem lehet
s mert törvény sincs mi védene
kivághatják a nyelvem

a számadások szélire
versekbe szedtem amiket
le kellett volna nyelnem

          2.

a fáraó nem hallgatott
a geométerekre
maga döntött s az alapot
túlméretezte

aki tehette megszökött
hiába hajcsárolják
a népet a felügyelők
rabszolgákat a szolgák

nem jön össze a mű pedig
az idő egyre sürget
a munkát már csak mímelik
az arra kényszerültek

bőrük akár a pergamen
melyre írom az énekem

          3.

olykor ha nem néztek oda
arról is maszekoltam
ami a való s a csoda
közötti félúton van

egy boldogtalan szárnyanincs
madárról kinek párja
egy áhított de lábanincs
égi madárka

egy virágról nem ismerem
csak az illatát érzem
arról amiben idelenn
s odafenn se lesz részem

arról ami már szerelem
s még nem bánat egészen

          4.

írónádamat leteszem
mintsem vályogból sziklát
hazudni legyek kénytelen
vakuljon ha vakítják

s higgye hogy véghezvihető
s törvénye szerint élnek
a kéjt csak kínzásban lelő
alattomos heréltek

és hallgass az éjben
hallgassa hogy zokognak
hallgassa örök-ébren

hallgassa hogy jajongnak
a nagy mű érdekében
szülésre parancsoltak

          5.

írónádamat letevém
és elfújtam a mécset
időm egy imbolygó tevén
a sivatagnak léptet

ami belőle mérhető
becsülettel kimértem
most elhagy engem az idő
elporoszkál se érdem

se fortély vissza nem
hozhatja mit a teve visz
annyira tellett istenem

szikkadok holtraváltan
egy elfuserált piramis
fullasztó árnyékában