A múltkor olvastam egy összefoglaló cikket a spanyol indoeuropistától, Carlos Quilestől.

Quiles hipotézise szerint - részben Jürgen Udolph német nyelvész és mások helynévi és egyéb kutatásai alapján - az ősgermánnak (paleo-germanic) tekinthető nyelvi és kulturális közösség az Érchegységtől és a Thüringiai-erdőtől északra, az Elba és a Weser folyók közötti területen alakult ki, föl egészen a Balti- és az Északi-tenger partjáig.

Tehát nem a mai Dánia és Dél-Svédország területén, ahogy azt a legutóbbi időkig a történészek nagy része gondolta.

Quiles szerint az ősgermánok etnogenezisét az Alpok és Közép-Európa felől érkező késő újkőkori, kora bronzkori harangedényesek foglalták keretbe.

Quiles a Jütland-félszigetet, a dán szigetvilágot és Svédország déli partvidékét a germánság szempontjából másodlagos kolonizációs területnek tekinti.

Hipotézise alátámasztására egy sor ősnyelvészeti (helynévi) és régészeti bizonyítékot is hoz.

Tehát visszajutottunk az origóhoz, hogy az ősgermánság bölcsője tkp. a mai Németország egy részén ringott és nem Dél-Skandináviában.

Persze ez az elmélet még nem került általánosan elfogadásra a nyelvészek és történészek körében, de úgy tűnik, hogy egyre inkább elfogadott lesz.