Most nem nézek utána, de elmagyarázom emlékeim alapján. Rövidítve.

 

Szóval a magyarban alapesetben egy csomó helyzetben azonos a kijelentő és a felszólító mód. Mondjuk "csinál":

- e. sz. 1. sz.: csinálok/csinálom és csináljak/csináljam,

- e. sz. 2. sz.: csinálsz/csinálod és csinálj/csináld,

- e. sz. 3. sz.: csinál/csinálja és csináljon/csinálja,

- t. sz. 1. sz.: csinálunk/csináljuk és csináljunk/csináljuk,

- t. sz. 2. sz.: csináltok/csináljátok és csináljatok/csináljátok,

- t. sz. 3. sz.: csinálnak/csinálják és csináljanak/csinálják,

direkt leírtam a teljes paradigmát, így jól látható: egyezik az e. sz. 3. sz. és minden t. sz. alak határozott (tárgyas) ragozásban.

 

Na most ez jelent problémát? Nem.

 

Másik helyzet: a "tj" kapcsolat sok esetben "cs"-vé alakul. Így a -t végű igék esetében a j-ből s lesz, azaz kiejtésben cs, lásd tanít - tanícsa (tanítsa).

 

Na most ez gyakorlatilag minden magyar nyelvjárásban így van. Egyetlen kivétel az északkeleti, ahol valami ismeretlen okból kialakult, hogy ilyen esetekben csak felszólító módban legyen ez az átalakulás, kijelentő módban ne: azaz tanítsa, de tanítja. 

 

Tehát ott egy teljesen nem-logikus szokás alakul ki, mely ellenkezik az egész nyelvi logikával. Dehát a nyelv ilyen: nem logikus.

 

Na most, a magyar nyev XIX. eleji sztendertizációja során egy rakás északkeleti beszédű ember dominált, lásd Kölcsey és haverjai, s saját nyelvjárásukból egy csomó egyedi elemet betettek az irodalmi nyelvbe Többek között ezt is.

 

Pl. ezért sincs az irodalmi nyelvben ë, mert ilyen nincs északkeleten, viszont szinte mindenhol máshol meg volt.