Nerina Pallot - 50  :)

.

"Hello Kedves Olvasó

Buta dolog volt, gondoltam, amikor megtettem. Nem olyasmi, amit még soha nem csináltam, és már-már babonás volt. De mélabúsan éreztem magam pillanatokkal azelott, hogy a múlt héten színpadra léptem a londoni Palladiumban. Melankolikus voltam, mert már tudtam, hogy az eloadás egy szempillantás alatt el fog múlni, de leginkább azért, mert anyám nem volt ott, hogy tanúja legyen. Mielott aznap reggel elindultam volna otthonról, a következoket vittem magammal, olyan dolgokat, amelyeket még soha nem vittem magammal koncertre: anyám egy pár cipojét, nagyanyám régi bor pénztárcáját, és egy fényképet, amelyen anyámmal együtt vagyunk, valamikor 1975 körül készült.

Arra gondoltam, hogy a cipot felvehetném a színpadon, de lehetetlenül magas volt, és én apám széles lábát örököltem. Akkor a fotónak kellett lennie, a melltartómba dugva. Anyám már azelott is énekesno volt, hogy megszült volna engem, de soha nem játszhatott a Palladiumban, ezért úgy döntöttem, hogy így végre megteheti.

A makacsságom miatt is melankolikus voltam. Amikor tavaly nyáron meglátogattam Ausztráliában, és amikor megemlítettem anyámnak ezt a koncertet, elborzadva nézett rám, és rögtön kirobbant, hogy "de hogy a fenébe fogod eladni azokat a jegyeket!". Én már akkor is ezen gondolkodtam, és azon a napon, amikor az ügynököm felhívott, hogy megerosítse, hogy a helyszínnel rögzítették az idopontot, abban a pillanatban sírva fakadtam, amint letettük a telefont. Nem voltam, mondhatni, magabiztos.
Komolyan aggódtam, annak ellenére, hogy mindannyian olyan pozitívan reagáltatok arra a hírlevélre, amelyet a terveimet ismertetve írtam nektek. "Ez azért van, mert mindenki szereti a szavazást" - gondoltam - "mindenki szereti kitölteni a szavazást, de amikor eljön a jegyvásárlás ideje, az a szavazás már csak egy távoli emlék lesz. Ez lesz a rémálmok exit pollja, csak várj és meglátod, Nerina.

Így hát úgy vettem a jegyekkel kapcsolatos aggodalmát, hogy nem akar eljönni, és nem eroltettem. Amivel nem számoltam, az az volt, hogy mennyire megbántam ezt a koncert reggelén. Útban a koncertre FaceTimeltem vele, csak hogy halljam a hangját, de nem vette fel. "A francba", gondoltam, és még szomorúbbnak éreztem magam, mert tudtam, hogy csak magamat hibáztathatom.

Azt viszont nem tudhattam, hogy anyám azért nem válaszolt a hívásomra aznap reggel, mert éppen abban a pillanatban a novérével az Oxford Streeten téblábolt, és tudta, hogy ha felveszi, a játéknak vége.

Amikor mindezt leírva látom, két dolog jut eszembe: milyen bonyolult és nevetséges lehet egy családi dinamika, de milyen mélységesen hálás vagyok, hogy a nagynéném beavatkozott a két legmakacsabb no kapcsolatába, akit ismer, és egyedülálló varázslatot hajtott végre.

Gyermekkorunkban az elso közönségünk a szüleink. Ok a közönség, akik formálnak minket, jóban-rosszban.
Nem kell eloadómuvésznek lenni ahhoz, hogy tudjuk, hogy az önelfogadásunkat nagyon gyakran azok irányítják, akik felnevelnek minket; és szerintem nagyon ritka az olyan egyén, aki csak önmagáért tesz dolgokat. Mindannyian kitöltünk valahol egy urt. Néha ez a rés egyszeruen a kommunikáció megszakadása; és aztán az ido halad tovább, és ahelyett, hogy víz lenne a híd alatt, a Pandora szelencéjének kinyitásától való félelem az, amit talán soha többé nem zárunk be.

Egész életemben ezt a melankóliát dédelgettem. Gyanítom, hogy sokan önök közül is. De ez magával hozza az önszabotázsra való hajlamot - ha arra számítasz, hogy a dolgok rosszul fognak alakulni, akkor több mint valószínu, hogy igazad lesz. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy amíg nem léptem fel a színpadra, és nem láttam ott mindannyiótokat, naponta azt képzeltem, hogy a színház majdnem üres lesz, és valami titokzatos jótevo, aki sajnált engem, vette meg az összes jegyet. Ez a melankólia tett íróvá, de annyi örömtol és önbizalomtól fosztott meg. Amit ti adtatok nekem múlt szombat este, az egy életre szóló öröm és önbizalom volt, amit korábban soha nem engedtem meg magamnak.

Soha, de soha nem fogom tudni eléggé megköszönni nektek.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek olyan emberek az életünkben, akik megpróbálják megmutatni, hogy mik lehetnénk, amikor mi magunk nem látjuk. A közönségben ott volt a keresztanyám is, aki még soha nem látott engem éloben, de mindig is a pálya szélérol szurkolt nekem.
Az eloadás után, a színfalak mögött, körülnéztem a teremben, láttam ot, anyámat és a nagynénémet, és olyan mély elégedettséget éreztem, amire nem hiszem, hogy emlékszem, hogy korábban éreztem volna. Az összes no, aki szeretett és formált engem, itt volt erre a pillanatra. Az életükre, az útjukra gondoltam, mindannyian fiatal noként hagyták el Indiát; hátrahagyva a családjukat, csak a hit és a remény volt a társaságuk, és nem tudták, mi fog történni. Milyen bátorság kellett ehhez. Ha belegondolok, hogy a saját ostobaságom és makacsságom megakadályozhatta volna ezt a pillanatot.

Mindenkire gondoltam abban az épületben. Azokra az utakra, amelyeket oly sokan megtettek közületek, közelrol és távolról. Csak néhány dalért.

Nagyon szerénnyé tett, és gyönyöru volt. Elképesztoen tehetséges barátaimmal játszhattam ezeket a kis dalokat, és megállíthattam az idot néhány órára.

A hazafelé vezeto úton igazi békét éreztem, úgy éreztem, hogy ha soha többé nem lépek fel, az sem baj. Megtettem, amit kituztem magam elé; a dalok végre úgy szóltak, ahogy mindig is hallottam oket a fejemben, és szinte a kezemmel tudtam megérinteni a köztünk lévo kapcsolatot, ha csak arra a néhány órára is. Végre minden értelmet nyert.

És akkor ez a gondolat pattant ki a fejembol: mi van, ha az egyetlen ok, amiért a Palladiumban kellett játszanom, az az, hogy a csontjaimban tudjam, hogy az anyukám abszolút szeret engem, és már nincs mit bizonyítanom senkinek?

Köszönöm mindannyiótoknak, hogy adtatok nekem valami sokkal fontosabbat, mint amit valaha is tudnátok. Ugyanezt kívánom nektek is, mindig.

Szeretettel, mint mindig,

Nerina xxx "

(2024.04.23. blog)