A hetvenes végén nagyon elszánt LGT rajongó voltam. De szerettem az Omegát is, az első könnyűzenei lemez, amit megvettem, a Nem tudom a neved volt. Voltam Piramis koncerten, máig emlékszem rá, lenyűgöző volt az hangszeres és énekes virtuozitás, amivel játszottak

 Zorán első lemezét is szerettem, amit az LGT-vel készített. Aztán a korszakkal együtt ez teljesen elmúlt. Azt szokták mondani, hogy az ember egy bizonyos kor után már nem tud új zenei irányzatokra rácsatlakozni, az utolsó formáció, akinek a koncertjén voltam, a Ghymes volt, huszonöt éve. Azóta csak jazz és komolyzenei koncerten voltam. 

A beszélgetés hatására nosztalgikus hangulatba kerültem, előástam a youtube-rol azt az egy darab ötvenéves lemezt, amit most is nagyon szeretek, és bármikor szívesen meghallgatok. Syrius: Az ördög álarcos bálja. Hiába, a szokás hatalma, nem is klasszikus zene, nem is dzsessz, nem is rock, hanem alles in einem.