Kosztolányi Dezsõ

Álmatlanság

 A hófehér vánkos oly lángoló,
a paplan, a terítő ég a tűztől,
az álomból izzó fénykéve űz föl,
ágyamba háborog egy lángfolyó.
 

Fejem a vánkosokba temetem.
Kigyúl a kép, fal s ágy a lángözöntől.
A toll tüzel, a tűz tajtéka pörzsöl
s átcsap felettem, mint egy tetemen.
 

Egyszerre az álom arcomba fú,
a tűzpiros szobán susog az árnyék,
halkan kinyílik egy aranykapu.
 

Sok néma lány jön, nagy fehér tömeg,
meredt kezükbe álmos mákvirág ég
és rám terítik hűvös leplöket.
 

1907