Vajda János

Nádas tavon

 

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.

 

Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.

 

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

 

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.

 

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

 

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.

 

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

 

Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?

 

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...

 

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

 

S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

 

A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

 

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...