https://speedzone.hu/nagy-lehetoseg-akcioba-lepek/

 

"Oké, de ennyi pénzem nincs. (...) Olyan 37 ezret számoltam előző napi árfolyamon, de abból még lesz egy rakás fizetni valóm (például a 2,10 eurós benzinnel haza kellene jutnom), tehát nem költhetek többet. Mondom neki, 33 ezer, amire gondoltam, mert hát az ajtók, a kipufogó, a lerohadt belső tér, a rozsda a motortérben, a leblankolt esővíz-kifolyó, a csomagtérben a szőnyegek, a lejáró vizsga, a gitt, a fényezés…

 

Harminckét tökéletes porcelánt villan a magstadti délutánban, mellé érkezik némi vad hanghatás, barátom, ez képtelenség, mondja. Mindketten tudjuk, hogy egy ilyen autó minimum 50 ezer eurót ér, de mondjuk erre azt, hogy az állapota lent van, akkor is vicc érte a 40 ezer. Amúgy meg jön érte a holland kereskedő ismerős szombaton, aki utána még felárral adja tovább, s próba nélkül viszi 37-ért. Meg van beszélve, Ömür már eladottnak is tekinti emiatt az autót, én csak közbetétnek vagyok itt.

 

Ez persze simán mind lehet üres blabla, a kereskedők ugyanis sokszor nagy blöffökből élnek. De az ellenkezőjét meg én meg nem tudom bizonyítani, úgyse.

 

Alkupozíció szempontjából sem a legszerencsésebb, ha te egy újságíró vagy, a másik meg egy török autó- és műtárgykereskedő Németországban, s sejti rólad, hogy nincs repjegyed hazafelé (hiszen lábon akarod elvinni az autót), egy vagyonért odautaztál, amúgy meg nincs hasonló autó a piacon. Éreztem én a bajt, ezért hörögve, de bemondtam a harmincötezret. Újabb harminckét villanás, kacaj – voltam már Isztambulban, a piacon, tudom, hogy a török kereskedő a világ legjobb alkusza, tehát esélyem sincs – figyelj, 37 500, de akkor már leengedtem 2400 eurót, amit itt nem szokás, különben is, a holland kolléga már készül ide.

 

Ekkor már úgy vonaglottam, mint Jennifer Beals a Flashdance táncmeghallgatásán, patetikus vércseppek jelentek meg a szám sarkában, pupilláim akkorára dagadtak, akár egy narkósé, küzdöttem, mint Gyalog-galopp fekete lovagja, már a láb- és karlevágás után. 37 ezer, fizetem, viszem, nem kell EU-s garancia, préseltem ki maradék tüdőm utolsó sípoló leheletével.

 

Várakozásaim ellenére Ömür még mindig nem omlott össze, sőt, meg se rezzent, szinte a kacaj is ugyanaz maradt – talán érzéketlen egy jó színjáték iránt? Lehetetlen barátom, harminchét-fél, ennyi a gép, de rövidesen mennem kell, tartotta a licitet. Végül feltártam neki az aduászt, megmondtam neki, annál pont egy ezressel van kevesebb nálam, tehát az az én öntöttvas plafonom. Ha annyiért nem adja, el kell mennem haza, mert többet nem tudok elővenni. Esküszöm.

 

Hihetetlen dolog történt. A tenyerembe csapott. Hozzátette, hogy ezt az autót többért is el tudná adni, de így még épp megvan rajta a pénze. De most mennie kell a dolgára, majd visszajön két óra múlva, addig talán ebédeljünk meg Magstadtban.

 

Hogy, hogy nem, épp egy török döneresnél kötöttünk ki, bezabáltunk, Tibi fizetett – ebben az országban felejtsd el, hogy kártyával fizetsz ilyen kis helyen, sehol nem lehet, mondta – aztán visszatámolyogtunk az autóhoz. Már szemerkélt az eső." 

 

---

 

nem akartam szerkeszteni a szöveget, érdemes így egyben elolvasni - azt is, ahogy átkúrják, meg azt is, ahogy túlírja magát.

 

külön elegáns, hogy néhány bekezdéssel korábban (ha jól emlékszem, többször is) visszautal a Pontonra, és még mindig Bendét basztatja, hogy az arcába nyomta a kamerát a sarkkörtől alig néhány száz kilométerre, hogy megveszi-e, és hogy ott kellett volna pofán vernie a Bendét.

 

majd elmegy Németországba, ruppótlanul, kölcsönpénzzel, német gyámság alá veti magát, német-Tibibarátom fizeti a dönert, az okmányiroda előtt babakocsit toló anyukátol lejmol aprót a parkolóórába, hogy megkösse élete üzletét úgy, hogy a próba nélkül viszi 37-ért vevő elől az utolsó pillanatban elhappolta ezt a romhalmazt.

 

Csikós, ennél a sztorinál kit kéne megütni akkor? megint a Bendét? :))