Horváth M. Zsuzsanna: Hazavágyom

Kanyargós, poros út a mezőn át vezet,
hajdanán legelő, akácerdő mellett.
Nézem a bókoló pipacsvirágot,
társát a vetés szélén már nem találom.

Búzavirág tengerkék színe elbűvölt engem,
mezei csokorba mindig örömmel szedtem.
Szülőföld hívogat, az emlékek élnek,
gondolatban gyakran kis falumba érek.

Gyermekkor varázsa múltam egy darabja,
vadvirágkoszorú illatozott hajamba`.
Lehunyom szemem, szüleim arcát látom,
dolgos két kezük ölelésére vágyom.

Langyos szellő kócolja, borzolja hajamat,
pipacsmező, madárdal hív, magam maradtam.
Labdarózsa ágán madárka trillázik,
harmat csillan szirmán, gyöngyszemként világít.

Ó, drága szülőföld, nem felejtlek téged,
ha tehetem, örömmel mindig hazatérek.
E drága földön útravalót kaptam,
szívem zugába, egy burokba bújtattam.

Az intő szavakat el nem felejtem,
köszönöm, hogy általa tipegő
gyermekből felnőtt lehettem.
Kanyargós utam mára már révbe ért,

az évek szállnak, nem felejtem, honnan indultam
s hova értem én. Szellővel száll üzenetem hozzád,
apró csodák, álmok, otthon kincsekre találok.
Ismerős utakon szeretett falumba vágyok.