kanta=kanna

kantár

(kam-t-ár) fn. tt. kantár-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a, v. ~ja. 1) Rendesen füles, állazó, és zabolával ellátott szíjfék, mellyel a paripát, vagy kocsiba fogott lovat fel szokták szerelni, melynek fogó szíja, mit kantárszárnak neveznek, kétfelől a zablavashoz van csatolva, s ezzel a lovag vagy kocsis tetszés szerint a lovat töled-hozzád forgatja. Innen valószinüleg gyöke a görbülést jelentő kam v. kan, melyből lett kant v. kant elavult ige, innen kantó, kanta, kantár. Rokon vele a latin camus, mely ismét rokon a latin s görbeséget jelentő hamus szóval. Igy a törökben kuntar am. kamó, kampó és mérleg; kantorma pedig épen e magyar kantár. Meg van a szláv nyelvekben is. Kantárra fogni, kantáron vezetni a lovat. Kantárt vetni a ló fejre. Czifra, bogláros, sallangos, csüngős kantár. "Mikor kezdé Angyal Bandi a lovát nyergelni; czifra csüngős kantárával fékelni." (Népdal.) Még lova nincs, már is kantáron búsúl (km.). Erősen tartani, visszarántani, neki ereszteni a kantárt. 2) Szalag, szij, vagy kötél, mibe valamit belekötnek, p. az edényeket, melyekben enni visznek a mezei munkásoknak, vagy irományokat. Csalóközben és Mityusföldén szalag, melylyel szeles időben a kalapot állhoz kötik.