Váci Mihály: Óra 

 

 

Olyan vagyok, mint a felhúzott óra,
szívem nagy terhe kényszerít, hogy járjak,
forog egyhelyben kettős mutatója
jelzem, nem mondok semmit az időről.

 

Mit mondhatok, a magam szenvedését,
kerék vagyok – más kerekekbe illő,
őrlöm társaimat, magam, – forgat a hajsza
s meghatározom, mit nem ismerek.

 

Meghaltam én, mielőtt sírba tettek,
élek – pedig minden, amit tanultam
az élet ellen szólna, hogyha szólnék,
hát hallgatok mindarról, mit tudok.

 

Miért beszélnék, nem követne senki,
miért követne – mindenkire vár
az, aminek el kell jönni végül
egyedül születünk, magányosan halunk meg.

 

Mindenben egyedül maradtunk itten,
a szeretet is önző, nagy falánkság,
nagy hitem volt – s legnagyobb csalódásom
az ember, kit magamban is ritkán találtam.

 

Eltávozott – mielőtt végleg
meg kellett volna semmisülnie,
én is segítettem neki a szökésben
új partokon talán tovább él – bennetek.