Nézem az álmok asztalán át,
nagy tömegben csupán ketten,
kérlelem, vegye le fátylát,
mer' már tényleg berekedtem.

Leveszi most, az arca oltár,
rámnéz mélán, rámnéz hosszan:
"Vesd rám magad, ne habozz már,
csak azért, mert én haboztam!"

Volt már ilyen ezer hasonló,
üres, nézem, kinek jó ez?
Öregszem már, túl nagy a korsó,
legközelebb pikkoló lesz!

KAJÁNLÁS

Henceg! Italát rég megitta,
tűnődés fátyla a szemén:
"Tegnap volt? Ma van már? Ki tudja?
De söröm fogyott el, s nem én!"

/Levél a kedveshez, avagy az ember ne ejtse el a korsót akkor sem, ha csiklandozzák/