(Bocs, hogy kicsit tovább viszem a próza felé a topicot, egyébként is ritkán írok erre...)

Cyrano!

Vagyunk ezzel így még néhányan (vagyunk, mert én is közéjük tartozom), akiknek szerencsétlenségére sikerül az elérhetetlenbe beleszeretnie.
Fojtogató érzés, mikor beszélne róla az ember valakivel, leginkább talán Vele, de ez, a helyzet jellegéből adódóan esetleg nem lehetséges. Beszélni viszont kell róla, elmondani, megírni valakinek, bárkinek, hátha enyhül tőle az, amit Ő (már) nem enyhíthet, mert hiába lennénk mi az Övé, Ő nem lesz, nem lehet a miénk soha.

Mi csak így élhetjük túl azt, aminek fájdalmáról Ő nem tud, vagy talán nem is akar tudni.
Ezért aztán...

Boldog boldogtalan

Nem tudok, csak érzek,
Jót és gonoszat,
A szerelem is néha
Csak kín, mi fojtogat.

Túl jó volnék ide,
Vagy épp nem eléggé?
Összes sötét bűnöm
Ki mossa fehérré?

Hiszem, de nem tudom,
Hogy helyesen cselekszem,
S nem csak fantom-vágyak
Árnyával verekszem.

Mennék is, meg nem is,
Hozzád én egészen,
Mondani mit érzek,
Bátran és merészen.

Ott vagyok és mégsem,
Mint az árnyék, olyan,
Hozzám szoktál régen,
Már nem veszel komolyan.

Elfogadsz vagy megtűrsz?
Nem szólsz, nem tudhatom.
S szívemből így eltűnsz,
Félek, egy hajnalon.

Pedig volna, hidd el,
A szavamnak súlya,
Csak vértezz fel hittel,
És megpróbálom újra.

(Nincsen bizonyosság
Itt e Földön semmi,
Az élet is hazugság,
El kell innen menni.)