Kint smaragdban tobzódik a táj,
De ami belül van üszkös és kopár,
És a reménytelenség perzseli fel
a ritka öröm-magoncokat.

És vethetsz bár drágakövet
Nem más, mint holt anyag,
Szépsége a nem-létből fakad
S legfeljebb magányt virágzik.

Közönyöd esője áztatja e földet,
De a halott vidék mégis mohón issza,
Mert VAGY, erről tudósít,
S így a lét újra reményt szül.