Kedves Attilaa!
A 13 év egy kutyusnak már bizony az öregkora. Én is vesztettem el már kutyát, s noha már régen tudtuk, hogy beteg nagyon fájt. Már írtam, hogy doberman volt, de családi körben nagyon szelíd, mind a két nagyobb gyerekem vele tanult járni, belekapaszkodtak és türelmes volt velük mindig. Most tudatosan választottam a beaglet, éppen azért, mert azt olvastam, hogy igazi falka-kutya. Egyelőre tündéri rohangál össze-vissza, mindenbe belenéz, a cipőmbe is előbb "talál bele" mint én. Igazából a nagyfiamnak vettem, hosszas könyörgés után. Nekünk éppen elég lesz, ha megtanul rendesen közlekedni, leülni, ha kell. Különösebb mutatványt nem várunk a "csupán" szeretetet. Egyedül attól félek, amit már sok helyről hallottam, s különösen az állatorvosoktól, hogy ha egyszer elindul a maga feje után, akkor többet nem jön vissza. Ez nagyon nem lenne jó. (Csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy különösebb szigor egy jólelkű dobermannak sem kell.)