Nem rossz. :-)
Sőt, meg kell, hogy mondjam, "fogyaszthatóbb", mint a római katolikus ceremónia szövege. Említett barátnőmé volt életemben a második (s ezidáig - sőt, talán örökre - az utolsó) római katolikus szertartás. Tudom, hogy ez a "legkeményebb" minden vallás között, de szerintem borzalmas volt. Az első ilyennél csak arra emlékeztem, hogy nagyon nyakatekert és SZIGORÚ volt a szöveg, ezért a barátnőm esküvőjén megszámoltam az eskük számát: a mindenható Úristenre, a szeplőtelen Szűz Máriára és minden szentekre (meg még mit tudom én mire) pontosan tizenhétszer(!) kellett esküdniük. Az egész csupa "megfogadom, elfogadom, ígérem, esküszöm"-ből állt, és számomra mellesleg nagyon úgy tünt, hogy sokkal fontosabbak a szentek, mint az a két emberke, aki zsibbadtan ott tirgyöpöl. :-)
Lehet, hogy a református ceremónia emberközelibb, de én értetlenül állok ama magabiztosság(?!) /nem biztos, hogy jó szó/ előtt, hogy valaki nyugodt szívvel ki meri, ki TUDJA mondani azt, hogy "holtomig vagy holtáig el nem hagyom". Tudom, hogy végül is erről szól az egész, hogy szeretem és örökké vele akarok élni... csakhogy kettőn áll a vásár, és bizony még 20-25 évi házasság után is el szoktak válni emberek. Márpedig hogyan ígérhetem meg igaz lelkemmel Isten szent színe előtt, hogy soha el nem hagyom, ha például egy hazug, szemét, mocskos állat lesz belőle, aki esetleg a "kapuzárás előtt" majd megcsal fűvel-fával, mindenféle kis jött-ment macával. Akkor ÉN(!) legyek a jóságos, elnéző feleség és én gondoljak a hűségfogadalmamra meg a "sohaelnemhagyom"-ra?! Ez nekem kissé magas. A szomszéd néni jut eszembe, akit fél életén át ütött-vert a zura, aki mellesleg "jó ember" volt, csak kicsit hirtelenharagú. Az asszonynak esze ágában sem volt elhagyni a zurát, hiszen a pap előtt megfogadta, hogy örökkön-örökké.
Nos, erről ennyit... meg még annyit, hogy sírig hű lehetek akkor is, ha csak magamban fogadom meg, hogy az leszek. ;-)