Valaki kérdezte, hogy kimegy-e az anyakönyvvezető házhoz. Ki. Persze plusz pénzért. Egyetlen megkötés, hogy az esküvői helyszín szerint illetékes anyakönyvi hivataltól kell, hogy jöjjön, de még ez is áthidalható.
Másik: nekünk csak polgári esküvőnk lesz, de mivel a házasságkötő termekben tartott "futószalagos" esküvőket utáljuk (nekem meghatódás helyett eddig még csak röhögőgörcs jött be az ilyeneken), szabadtéren fogjuk tartani. Nagyon sokat keresgéltünk, de végül anyagi megfontolásokból (is) egy barát hétvégi telkén lesz a ceremónia+kaja+buli.
Egyébként tényleg érdekes ez a topic, főleg azt látni, hogy bár mindenki más stílusban gondolkozik a dologról (templomi-polgári, flanc-nem flanc, rokonok-barátok, ésatöbbi, a részletekben eltérnek a vélemények) az alapvető "menyasszonyi stressz" ugyanaz.
Én nem akartam férjhez menni, világéletemben harcosan képviseltem azt az álláspontot, hogy az csak egy papír, egy formaság, minek, ha-az-ember-szereti-a-másikat-nem-az-alényeg, stb, aztán mikor a barátom, akivel több, mint 3 éve együtt élünk, közös lakás, stb. (pont, mint a házasok!) megkérte a kezem egy gyűrűvel, a romantikus lányregények legszebb hagyományainak szellemében könny szökött a szemembe és a meglepetéstől alig tudtam elrebegni, hogy igen (legalább egy kicsit kérettem volna magamat!!!)
Ennél is súlyosabb, hogy amióta elkezdtük szervezni és tervezni, arra ébredek rá, hogy mégsem csak egy papír... pedig még több, mint két hónap, mi lesz utána???