Sziasztok !

'93 őszén döntöttünk arról, hogy nekünk kutya kell. A gyors elhatározást követően egy husky alomból választottuk ki a legéletrevalóbb kölyköt. Lexi lett a neve.

Abban az időben kezdett divattá válni a husky tartás, amit sokan meg is bántak. Mi nem. Napról-napra szebb és nagyobb lett, egy év múlva kifejlett példány lett. Tengerkék szemek, ordasszürke hosszú bunda, enyhén nyúlánk testalkat. Sokan megálltak a kapunál gyönyörködni benne, ilyenkor nagyon tudta magát "reklámozni". Hihetetlen iramban volt képes futni, szinte úszott a levegőben. Ha néha napján megszökött, meg sem próbáltam utána futni. Beültem az autóba és forró nyomon indultam a keresésére. Általában egy órán belül ez sikerült is. Egy alkalommal - úgy 6-7 éves lehetett - a szomszéd egyik utcán kóborló csirkéjét szemelte ki magának. Kiszökött, szájába kapta és futott is teljes erőből. Kb. fél óra autókázás után egy utcasarkon találkoztunk. Látszott rajta, sehogy sem tudta megérteni, hogy én hogyan találom meg mindig. Lerakta az addigra már kimúlt csirkét és csak állt egyhelyben, mint aki teljesen elveszítette azt a reményét, hogy bejárja a világot.

Sajnos a vadászösztön nem merült ki ebben az egy esetben. Az évek során több kisállat a számlájára írható: tyúkok, macskák, galambok, verebek, és sündisznók, ó azok a szegény sünik. Évente legalább kettőt temettem el belőlük.

Soha nem volt beteg. Csak a mindig esedékes oltások miatt látott orvost. Akkor aztán kiélte magát. Lexi az ellenkezőjét művelte a rendelőben, mint ami elvárható lett volna ilyen esetben egy kutyától. Nem húzta be fülét farkát, nem vonult a szék alá, nem merevedett le, mikor rá került a sor. Mikor kinyílt az ajtó és megjelent a doki, Lexi odaugrott hozzá, össze-vissza nyaldosta a kezét, engem meg cibált be minden erejével a rendelőbe. (Pedig a doki inkább ellenszenves volt, később le is cseréltük egy fiatalabbra.)

Megtanultuk egymást az évek során. Én csak úgy hívtam: "Lexi, te nagyon kutya." Számtalan érdekes tulajdonsága volt. Ilyen volt az, hogy napjában egyszer engedett el otthonról. Reggel nem volt semmi probléma. Ilyenkor csak búsan nézett utánam, de ha délután el akartam menni, akkor azt hallotta a környék összes lakója, olyan keserves üvöltésbe kezdett.

Két és fél éve megszületett a lányunk. Nem lett féltékeny, pedig kevesebbet tudtunk vele foglalkozni, mint azelőtt. Szépen megértette, hogy most már három gazdája van. Nem is volt ebből semmi baj. 10 éves már elmúlt, de mozgásában, viselkedésében nem lehetett látni az idő múlását. Talán egy kicsit a szemén. A terasz legfelső pontjáról még két héttel ezelőtt is simán leugrott. Úgy fél éve már egymáshoz engedtük őket. Lányom nagyon szeretett vele labdázni, persze valamelyikünk felügyelete mellett.

Így volt ez a múlt hét kedden délután is, még este én is játszottam vele és semmi jelét nem láttam, hogy valami gond lenne.

Hanem szerdán reggel, mikor kiléptem a házból, nem jött elém. Azt hittem, hogy mélyen alszik, máskor is előfordult. Lementem a lépcsőn az udvarra, de még akkor sem jött elő. Majd felébresztem - gondoltam - odalopakodtam a házához, és finoman megsimogattam az orrát. Nem reagált. Nem látszott rajta semmi különös, csak "aludt", mint ahogy máskor is: oldalt fekve, kinyújtott lábakkal, kissé kilátszó rózsaszín nyelvvel.

Este eltemettük az épülő házunk udvarán egy nyugodt sarokban. Most már az új házunkat őrzi, amíg mi élünk.

Lányunknak elmondtuk mi történt, persze Ő még nem fogja fel valójában ennek súlyát. Másnap, amikor hazamentem csak ennyit kérdezett:

"-Apa, a Lexit visszarakod a házikóba?"