Ennek kissé visszább nyúlnak az okai. Egyszerűsítve a lényeg: régebben volt két szembenálló tábor az iszlám országokban: az egyik felismerte a lemaradást és a stagnálásba való merevedettséget, a másik ezt tagadta. Az elsőben hívőket hívták reformereknek, a második híveit tradicionalistáknak.

Namost a reformereknek is volt két válfaja. Az egyik szerint a nyugat eredményeinek egy részét le kell másolni, át kell venni, a másik szerint a stagnálás annak köszönhető, hogy az Omajjádok óta az iszlám országok elfordultak az iszlám hittől, úgyhogy vissza kell térni hozzá és az majd rendbehoz mindent, megint felível a társadalmi fejlődés. Az első megoldást támogatók a nyugatosítók, a másodikat preferálók a fundamentalisták voltak.

Idővel a társadalmi lemaradást, a perifériára való szorulást nem lehetett tovább tagadni (a XVIII sz. közepén ez még nem volt ilyen egyértelmű), úgyhogy maradt a porondon a két reformista irányzat. Ezek közül igen sokáig a nyugatosítók vitték a prímet, ők kerültek hatalomba, ők irányítottak. De aztán a XX. sz. első negyede után fokozatosan erősödött az iszlámista irányzat és a hatvanas-hetvenes évektől már szignifikánsan erősödött, annyira, hogy nyílt kihívást intézett ellene.

Namost a fundamentalisták célja nem a toronyépületek ledöntögetése, hanem elsősorban a saját berendezkedésük átalakítása. Legfőbb problémáik mindenhol a saját országuk kormánya, azt akarják megdönteni. Van, ahol a politikai játékszabályokat betartva és mondjuk választáson indulva, és van, ahol az egész rendszert elutasítva és forradalmi, fegyveres eszközökhöz nyúlva. Ez azért van, mert ahogy az iszlám társadalmak, úgy a fundamentalisták sem egységesek. Egy csomó tökkülönböző elképzelés kavarog és ezeket összességében hívjuk fundamentalizmusnak, ami ráadásul érdekes egy elnevezés, merthogy eredetileg valami XIX. sz.i amerikai keresztény szektát neveztek fundamentalistának legelőször. Csak aztán később az iszlámistákra kezdték használni és rájuk ragadt.