Merpersze egy liberális széplélek számára kizárt az egyén felelőssége, he?

Nem értem igazán, mi ellen hadakozol... Máskor pont ebbe szokás a liberálisok orrát beleverni, hogy a fenenagy individualizmusuk, minden csak az egyén — most akkor melyik is a baj? Természetesen létezik a liberális széplélek számára is az egyén felelôssége, miért ne létezne?

De nem vagyok abban sem biztos, hogy a konzervatív számára a társadalom ez és csakis ez lenne. De még abban sem, hogy a mi kis vitákban magukat konzervatívként aposztrofáló vélemények biztosan vegytisztán azok.

Fogalmazzunk inkább úgy: nekem az eddigi vitából úgy tűnik, a KBS-fémjelezte gondolat alapvetôen abból áll, hogy vannak a társadalomban szabályok (ezek lehetnek jogiak, erkölcsiek, kinek vallási, kinek saját emberségébôl fakadóan), ezzel szemben vannak azok, akik ezeket megszegik, ôk további indokolás nélkül (kisebb vagy nagyobb) gazemberek, tettükért csak maguk felelôsek, indítékuk eme tettek elkövetésére alapvetôen abból fakad, hogy (kisebb vagy nagyobb) gazemberek. Ellenük a törvény és a szabályok szigorával fel kell lépni, le kell sújtani, és kész (persze, nyilván sarkítottam).

Ezzel szemben én azt mondom, és úgy látom, Pucros és még mások is, hogy vannak a társadalomban szabályok (ezek lehetnek jogiak, erkölcsiek, kinek vallási, kinek saját emberségébôl fakadóan), ezzel szemben vannak azok, akik ezeket megszegik. Tettükért természetesen felelôsek, de indítékuk eme tettek elkövetésére számos tényezôbôl áll össze. Nyilván akad közöttük (kisebb vagy nagyobb) gazember, akad kilátástalan helyzetbe került szerencsétlen, a legtöbb esetben ráadásul több ok egybefonódásáról van szó. A megtörtént esetekre a törvény és a szabályok szigorával le kell sújtani, de ez még messze nem elegendô. A társadalomnak el kell érnie, hogy az ilyen cselekményeknek mind száma, mind súlya csökkenjen, és ebben a puszta büntetés szigora nem elegendô. Meg kell ismerni a tényleges okokat, mozgatórugókat, és elkerülve a sehova sem vezetô leegyszerűsítéseket minél jobban segíteni kell, hogy a potenciális elkövetôbôl se legyen elkövetô.

Kicsit tovább sarkítva, az elsôt a szigorú, engesztelhetetlen tanárhoz tudnám hasonlítani, aki szigorúan büntet minden kis vétséget és nagy bűnt, és vakon bízik abban, hogy vagy erkölcsi felsôbbrendűsége vagy szigorúságának elrettentô ereje — vagy mindkettô egyszerre — elegendô ahhoz, hogy tanítványai becsületes tagjai legyenek a társadalomnak. A másodikat meg a szeretô szülôhöz, aki fegyelmez, ha szükséges, de elsôsorban okosan irányít, nevel, hogy gyermekei lehetôleg anélkül maradjanak a helyes úton, hogy ehhez szigorú büntetésekhez kelljen folyamodnia.

Üdvözlettel,

Péter