Alapvetően egyet értek Alpeddel. Úgy másfél éves korig valóban nincs sok értelme ideológiai magyarázatokba fogni a nevelés területén. Valóban jobb elkerülni a vitás és a veszélyes helyzeteket. Figyelni kell arra is, hogy nehogy túlfáradjon a gyerek, mert akkor még nehezebb vele. Én sem vagyok az idomítás híve, szerintem is sokkal többet megértenek a gyerekek, mint azt mi gondolnánk.

Nagyon fontos azonban, hogy érezzék, hogy nem ők az irányítók a családban, és bár az igényeik és a kívánságaik maximálisan méltányolva vannak, jó, ha érzik, hogy a szülő kezében van a vezetés. Ha ez nem így történik az a gyereknek is rossz, és szorongást kelt benne, mert ő valójában még pici és túl nagy súllyal nehezednek rá a világ dolgai.

Minden családban ki kell, hogy alakuljon egy egységes értékrendszer, hogy mit szabad és mit nem. Ez is teljesen egyéni, de jó, ha a szülők véleménye nagyjából megegyezik.

Mi osztályoztuk a szabad, és a nem szabad dolgokat. Első helyen az ön és köz- veszélyes dolgok állnak. A második helyen az áll, ami nekem vagy másnak nem esik jól. A hármas pedig a társadalomban cikis dolgok, pl. orrtúrás stb. Mikor megtiltok valamit, mindig elmagyarázom, hogy miért teszem, de, ha látom, hogy már tudja, hogy nem szabad és direkt csinálja, hogy megnézze, mi történik, ha olyat csinál, amiről tudja, hogy nem szabad, akkor nem magyarázok többet, hanem megszüntetem azt a dolgot, amit addig csinált. Pl. tudja, hogy egyedül nem szabad kimásznia a kádból, mert veszélyes, százszor elmagyaráztam már neki, de sokszor mégis próbálkozik vele, először emlékeztetem rá, hogy már megbeszéltük, hogy veszélyes, kilátásba helyezem, hogy mi fog történni, ha nem hagyja abba, (vagyis hogy ki fogom venni a kádból) ha még mindig próbálkozik, fogom magam kiveszem és kész. Aztán jön a sírás, és újból megbeszéljük, hogy miért vettem ki a kádból. Ilyenkor általában, kíváncsi is arra, hogy hol vannak a határaim. A szidás és a büntetés is egyéni lehet, de ebben sem árt az összhang a szülők között. Nálunk az alap bünti az, hogy a szobájába kell mennie gondolkodni. Most már szinte magától bemegy, ha hülyeséget csinál. Tulajdonképpen gyerekre válogatja milyen szigor jön be nála, én semmiképpen nem vagyok sem, a testi fenyítés sem a szeretet megvonásos lelki terror híve. Még a popsira verést sem kultiválom. Szerintem elég, ha a gyerek megérzi, hogy rosszabb neki, ami attól fog történni, amit csinál, ahhoz, hogy abbahagyja azt. Ezen kívül elég jól lehet a gyerekek empátiájára (beleérző képességére) alapozni. Viszont tekintettel kell lenünk az érzékenységükre. Fontos, hogy még, ha meg is tiltunk valamit, akkor se vonjuk kétsége azt, hogy mit érez, vagy, hogy mit szeretne. Pl. azt elfogadhatjuk, hogy nem szeretne aludni, de azt nem, hogy nem alszik, ha álmos.

Nálunk a délutáni alvás egy ilyen neuralgikus pont, amikor néha fel kell elevenítenem Julcsának, hogy mi történik, ha direkt nem alszik. Mivel, én átölelve altatom, neki rossz, ha kimegyek a szobájából. Általában elég, ha meglebegtetem annak a lehetőségét, hogy ha nem próbál aludni kimegyek, és hatást érek el, de néha meg is kell mutatnom, hogy tényleg kimegyek, hogy felelevenítsem benne az érzést. Ez sokszor nekem fájdalmasabb, mint neki, mert rossz látnom, hogy sír, de látnia kell, hogy következetes vagyok.

Szóval, szerintem ebben, mint oly sok másban, nincsenek kőbe vésett szabályok. Megint csak azt tudom mondani, hogy a legfontosabb az odafigyelés, az empátia és a következetesség, és természetesen a követendő viselkedési minta!

A következetességet és a viselkedési mintát arra is értem, ahogy a szülők egymással viselkednek konfliktus helyzetben!