Régen még trisa néven írtam. És hát Tobi halála óta vanna fejlemények. Először is megállapítottuk, hogy kutya nélkül nem bírjuk ki. Először nem mertünk spánielre még csak gondolni sem (ha igen, akkor azonnal bőgés). Így elsőnek egy angol szetter kisfiú érkezett hozzánk még a nyáron. Robin fantasztikusan aranyos és egy kölyökkutya nagyon sokat segít abban, hogy  kiemelkedjen a gazdi a gyászból. Annyira belemelegedtünk a kutyázásba, hogy hamarosan már spánielről is gondolkoztunk. És örömmel jelentem, hogy másfél hete itt van Tobi utódja: egy szintén fekete, szintén fiú angol cocker spániel. Őt Dömének hívják és imádjuk felfedezni a spánieles jellemvonásait. Robinnal a legjobb barátok és rengeteget lehet nevetni a közös akcióikon.

Természetesen Tobi megismételhetetlen. Nem is felejtjük el és ha eszünkbe jut az elmenetele, akkor ma is elszorul a torkunk. De szerencsére egyre többször tudunk rá visszaemlékezni egészséges mivoltában, hogy mikor mit csinált, milyen trükkjei voltak, hányszor akasztott ki minket , stb....

Aki kutyás volt az kutyás marad, mi így látjuk. Nem sokáig bírja egy kutyás ember kutya nélkül. És amikor felbukkan a gondolat, hogy talán mégis lehetne egy másik kutya, akkor nem érdemes sokáig ellenállni. (Kivéve ha az ember már nagyon idős és attól tart, hogy nem tart ki egy kutyányi ideig már a Földön). Először mindenki azt mondja, hogy soha többet nem kell más. Mi is ezt tettük és akkor komolyan is gondoltuk. De meglepő gyorsasággal változnak a gondolatok. Ma azt mondom, hogy nagyon jó ismét kutyák között élni. Már a puszta jelenlétük is öröm. Ennek illusztrálására néhány kép.: