Sierra és Macskosz,

 

nem, nem voltam itt, mert önkéntes silenciumot hirdettem. Jöjjön hát az összefoglaló. A helyesírási hiábák és az ékezetek miatt megértést és elnézést kérek.

A szöveg  a következök alapján lett szemlézve:

L.v. S ü d l a n d (dr. Ivo Pilar):  “DIE SÜDLANDISCHE FRAGE.”

(Wien, l9l8 Manz-Verlag 796 old.)

 

A sokrétü és gazdag tartalommal telitett előázsiai befolyások következtében a görögök kulturális fejlettsége igen sokoldalú volt, de egyúttal megakadályozta a görög nép belső egységét s épen azért a görög nép, mint hatalmi tényező sohasem volt irányadó. Rómára viszont nem hatott annyi kivülről jövő kulturbefolyás s épen azért a romaiak kulturája nem is  volt sokoldalu, ezzel szemben Róma politikai fejlődése sokkal egységesebb és erőteljesebb módon alakult, ami alkalmassá tette az utóbbit a történelemben mindaddig soha nem ismert nagyszerü államképzödmény fenntartására.

“Az erősebb Róma meghóditotta Hellast. Akkor keletkezett a gyülölet és megvetés a romaiak és a görögök között. A romai megvetette a “graeculus mendax-“ot, a görög pedig a kulturátlan harcost és a kemény politikust, aki anélkül, hogy  ezt hajlandó lett volna beismerni, nem tudott élni a görög kultura nélkül”.

“Egy további igen jelentős oka a későbbi kettéválásnak abban a különbségben keresendő, mely a romaiak és a görögök államhatalommal szemben felfogását jellemezte. A görögök államfelfogása megfelelt annak, amit az individiumnak az állam érdekében  való  teljes feláldozásaként jellemezhetünk. Csak ilyen felfogásból fakadhatott Plató  állameszméje. A romai állami felfogás ezzel szemben vallotta az egyéniségnek s az önrendedlkezésnek megörzését a törvényektől megszabott korlátokon belül”.

A görögség, a félgörög Nagy Sándor idejét leszámitva, csak akkor kezdett  politikailag is számottevő tényező lenni, midőn  elvesztette állami függetlenségét s tartósan római befolyás alá került s kimélyithette a Nagy Sándor idejé en szerzett előnyöket. Midön ezután a római világbirodalom 395-ben két részre esett szét, a keleti részben a görögség felülkerekedve lassanként kiszoritotta ugy nyelvben, mint öntudatban a római elemet. Ez az etnikailag győzedelmeskedő görögség azonban már nem volt egységes faj, hanem egy nyelvi, vallási és kulturális fogalommá vált, maga a nép az ősből állott. Nagyrészben ennek a kulturális és fajbeli elemnek keveredése erősitette meg annyira a Keletromai birodalmat, hogy l000 esztendővel élte tul társát. Róma eleste után ez a birodalom, Byzánc az uj vagy Kelet-Róma magát tekintette az egész római világbirodalom kizárolagos örökösének, jóllehet hiányoztak azok az anyagi és morális erők, melyek ezen óriási feladat megoldására alkalmassá tették volna őt. Hiányzott elsősorban egy erős nép, egy fajta, mely nélkül pedig történelmi csucsteljesitmények nem képzelhetők el.

Róma azonaban nem adta  fel a harcot s a római arisztokrácia a germánok segitségével frissitette meg erejét nemcsak azért, hogy helyreállitsa a Nyugatrómai birodalmat, hanem hogy elragadhassa a gyülölt és megvetett görögöktől a római birodalomnak fényét. Ezért koronázta azután III Leo 800 karácsonyán Nagy Károlyt az akkori Nyugat legerősebb politikai személyiségét római császárrá. Ez a cseledkedet felkeltette a hatalomra éhes keletrómaiaknak a pápaság elleni gyülöletét “ez a politikai esemény vált és maradt mindaddig mig a bizánci birodalom fennállott, a két egyház elválásának és ellenségeskedésének legfőbb okává, - mig a dogmatikus kérdések inkább mellérendelt szerepet játszották a szakadásban.

Miután a schizma politikai okokból keletkezett s a két egyház harcának alapvető oka egy tradiciók által megszentelt jogcimen elérni akart világuralom, épen azért igen kevés kilátás van arra, hogy a schizma meg fog szünni. – Bizánc azután az utolsó bizánci császár lányának III Ivánnal történt házaságával átadta ezt a világuralmi örökséget Oroszországnak. Oroszország ezen örökség által, az orthodoxi césaropapizmus s a bizánci imperializmus által lett azzá, aminek most látjuk. “Számithatunk arra valaha, hogy Oroszország bárminő okból is fel fogja adni imperializmusát?” teszi fel a kérdést a szerző, majd felel is rá:  “Nem, semmiesetre sem!, sőt,” inkább e törekvések erősödésével és további kiterjesztésével kell számolnunk, annak minden következményével együtt.

*

Bizáncban a kereszténység egyébként 324-ben lett államvallásá, az alapitó I. Konsantin rendeletére, aki azonban feltételül kikötötte, hogy az egyház fenntartás nélkül szolgálja az állami érdekeket és célokat. “Érthető, hogy a kereszténység, hogy kikerüljön egy üldözött állapotából elfogadta ezt a feltételt az azóta sem sikerült ebből a lekötöttségéből kiszabaditania magát jóllehet a történelem folyamán sokszor kétségbeesett kisérletet tett erre, - Kelet-Róma l000 éves fennállása azonban megakadályozott minden tartós sikert ezirányban. Az állammal szembeni alárendeltségi viszony elfogadása  által az előbbinek oly sok erőt kölcsönzött hogy az nemcsak minden vihar ellenére képes  volt fenntartani magát, hanem alárendeltségi  viszonyban tudta mindvégig tartani az egyházat is. A keleti egyház saját fegyverével mért vereséget önmagára.”

Igy győzött azután az egyházzal szemben is az a görög felfogás, mely az egyén feláldozását vallja az államért, hiszen az állammal szemben maga az egyház sem volt más, mint egy nagyobb individuum. Az állam azután igy forrt össze a történelem folyamán az egyházzal, mint “test és lélek”. Theoretikusan a lélek, az egyház megtartotta előnyét, s csupán a gyakorlati életben vitte keresztül akaratát az állam. A fejlődést ezután az u.n. cezaropapizmus fejezte be, s hogy az állam és egyház, a test és lélek összeforrása milyen tökéletessé vált, mutatja az a törvény, melyet Leo Császár hozott elrendelvén “ha egy állami törvény célszerübbnek bizonyul, mint egy Kanon, ugy az előbbit kell alkalmazni, ugyanez áll azonban forditva: ha egy egyházi  rendelkezés mutatkozik hasznosabbnak akkor azt kell előnyben részesiteni. Ezzel el lett mosva minden különbség állam és egyház, császárság és papság között, s olyan állapot keletkezett mely mindmáig fennáll legtöbb ortodox államban”.

Ha Bizánc és Róma fejlődését egymás mellé állitjuk, úgy megfigyelhető, hogy a két hatalom, állam és egyház, sem ennél, sem annál nem fért meg egymással. Mindkét helyen éles küzdelemre került a sor azzal a különbséggel, hogy Bizáncban az állam tulszárnyalta az egyházat, mig Nyugaton az egyház nem volt képes ezt megtenni az állammal. További különbség, hogy Keleten a viszony stabilizálódott, mégpedig az egyház és állam mint lélek és test viszonyát szabályozó kánon által s habár veszélytelenebb kérdésekben harc is volt közöttük, egy rendezett symbiozis keletkezett. Egészen más volt viszony Rómánál, ahol az egyház igényeit nem tudta teljes mértékben keresztül vinni, ezekről azonban mindmáig nem is mondott le s épen ezért a Nyugaton az Egyház és állam közötti viszony még mindig kiegyensulyozatlan és tisztázatlan s nem lehet tudni mikor kerül összetüzésekre a sor.

Az orthodox államban az egyház az állam egyik részét képezi, állását és fényét közvetlenül az államtól kapja. Az egyház vezető része közvetlenül érdekelt az állam ügyeiben miután a kettő szymbiozisban él, és ha az orthodox államnak rosszul megy, ugy nincs jó dolga az orthodox papságnak sem.  Ennek az a következménye, hogy az orthodox papság fenntartás nélkül sikraszáll az orthodox államért, mégha azért pillanatnyagilag vallási érdekeket is fel kell áldoznia: olyan jelenség ez, melyet a katholicizmusnál ilyen mértékben sohasem lehetett megfigyelni. Az állam sokra képes, azonban nem mindenre. Majdnem ugylátszik, hogy egyenesen szüksége van a vallásra. Az állam képes a tudatos lelkiélet befolyásolására, azonban nem az öntudatalattira. A Tudat küszöbén tul található területet csak a vallás, az egyház tudja uralni.

Igy tehát az az állam, mely korlátlanul rendelkezik az egyházzal, sokkal messzebbmenő befolyást tud gyakorolni alattvalóira, ugy jó, mint rossz értelemben. Az orthodox állam tehát alattvalóit sokkal inkább ki tudja zsákmányolni és sokkal rosszabbul kezelheti, mint egy katholikus állam: egyszerüen azért, mert egy forradalom az orthodox államban sokkal kevésbé valószinü, s mert ha kitör is egy ilyen, sokkal kevesebb kilátása van a sikerre. Alig volt még állam a világtörténelemben, mely polgárait ugy kizsákmányolta volna, mint Byzánc és erre csak azért merészkedett, mert egyháza által korlátlan befolyást tudott gyakorolni alattvalóira. Ugyanazok a viszonyok vannak ma Oroszországban.

Ennek következtében az orthodox állam sokkal kitartóbb és szivósabb, sokkal több külső és belső viszontagságot képes kiállani, anélkül, hogy életereje megrendülne, mint a katholikus állam. A legtöbb történetirónak kiváltotta csodálatát Byzáncnak és a hallatlanul szives életereje, mely lehetővé tette számára, hogy annyi csapás, hihetetlen belső moralis, szociális és politikai zülöttsége ellenére dacolhasson ellenségeivel. Ugyanugy csodálatba ejtett bennünket Oroszországnak kohézios ereje. Ami egyszer Oroszországhoz kerül, félreismerhetetlenül odatendál, hogy e kolosszussal egybeolvadjon.

Miként láttuk alaposan dolgozó ozmán rombolók maradéktalanul feloszlatták a szerb államot és a szegényes, tudatlan parasztoknak meg volt a bátorságuk,  hogy egy nagyhatalom ellen felkeljenek és egy csapásra teremtettek egy uj államot. Nem hiába hivta ki csaknem csodával határos jelenség Középeuropa sok számottevő szellemének, egy Ranké-nek, egy Kállay-nak és másoknak csodálatát….  A szerbek csak azért voltak képesek elsőként elérni felszabaditásukat és regenerálni államukat, mert nemzeti egyházuk által egy láthatatlan, de századokon keresztül szüntelenül müködő hajtóerő biztatta őket államuk helyreállitására.

Az orthodox állam nagyszerü regeneráloképességének okairól irva megint előveszi a test és lélek kánonilag lefektetett teoriáját. Eszerint az állam és az egyház viszonya akkor normális, ha az orthodox egyház, a lélek a testet az államot birja lakóhelyéül. De vigyázzunk: az  o r t h o d o x  á l l a m o t! A vallási kizárólagosságnak szellemét félreértenök, ha elfogadnánk azt a tételt, hogy az anatoliai egyház valaha is méltónak találná egy katholikus, vagy muzulmán államot az orthodox lélek lakóhelyéül.  Egy heterodox állam időközönként hiányt áthidaló megoldás lehet ugyan, egy ilyen megoldást az anatoliai egyház sohasem fog véglegesnek tekinteni.

A szerző e tételének  bizonyitására  többek között idézi egy szerb tudós Prof. Cvijic müvéből az alábbi sorokat: “A szerbek teljes erejükből és egész lényükkel képviselői az igazi nacionalizmusnak és a saját és délszláv függetlenségre irányuló törekvésnek, ez azonban csak nemzeti alapon lehetséges. Épen ezért semmiféle idegen hatóság nem fog találni loyalis alattvalókra a szerb népben…”

Azonban forditva is áll ez a tétel: a másvallásuak egy orthodox államban tulajdonképen sohasem számitanak teljes értékü polgároknak. Miként byzancban a görög nemzetiséghez, ugyaz orthodox államokban is a teljesjoguság az orthodoxiához van kötve. Ebből a viszonyból a következő következtetést lehet leszürni: Miként az orthodox állam egy nemorthodox polgárát nem ismeri el teljes értékünek, ugzanugz nem tartja az orthodox polgár a nemorthodox államot, melyben esetleg élni kényszerül,  teljesértékü államnak.

Ezért a tényért nem lehet azonban elitélni a más országokban élő orthodoxok millióit, mert ezek egészen ártatlanok e tényállásban s nem is tudnak róla semmit, csupán lelkük tudatalatti részében hordozzák ezt a fatális törvényszerüséget.

Ami az orthodox papságnak az állam politikai életében való részvételét illeti, az a meglepő vonás, hogy az orthodox államokban nem figyelhető meg egy mértéken felüli elhatalmasodása a papságnak az állam hatósági és a politikai tevékenységében, miután normális körülmények között az aktiv politikai tevékenység nem fér össze papi méltósággal. A papság, s főleg a főpapok legtöbbször a háttérben maradnak s inkább arra törekszenek, hogy még egyházi ügyeket is állami szervek vagy pedig magán a népen keresztül intéztessenek el. Ez a tartózkodás azonban csak normális viszonyok között figyelhető meg, s abnormális helyzetben, különösen pedig heterodox államokban az orthodox papság az ellenkező végletbe csap át s erősebb politikai tevékenységet fejt ki mint a katholikus.

Általában azonban elmondható, hogy a katholikus papság a politikai életben nyiltabban szerepel s ez a szerep sokszor vitatható s nem ritkán az állam intencioi ellen irányul. Gyakran katholikus főpapok is aktiv politikusok, amire pl. az orthodoxoknál ugyszolván nincs is precedens. Ez a tény látszólag ellentétben áll azzal az intenziv politikai befolyással, melyet a keleti egyház mindig is játszott. A magyarázat erre az, hogy az orthoodox papság politikai tevékenysége legtöbbször láthatatlan, a kulisszák mögötti közvetitésre és manöverezésre terjed ki – s ami a legfontosabb – a politikai gondolatok terjesztésére s ezáltal a tömegek  befolyásolására. A feltünő politikai felvilágosultság a politikai eszmék gyors terjedése a szerb népnél egy jellemző példája az orthodox papság tevékenységének.

A sok feladat közé, melyet az orthodox egyház az orthodox államra ruházott át tartozik a hitnek a terjesztése is. A görög egyház sohasem foglalkozott erősen a hittéritő tevékenységgel ezt a fáradságos, veszélyes, hálátlan mnkát szivesen átengedte nyugateurópai rajongóknak. Az orthodox egyház azáltal terjeszti hitét, hogy az orthodox egyház által államokat hódittat meg majd a meghóditott államban az államhatalom teljes sulyának igénybevételével igyekszik a hitet terjeszteni. Miután pedig minden vallásnak lényegében van a terjeszkedési vágya, s miután nem terjeszkedni visszafejlődéssel egyértelmü, ugy épen a vallási elem az, mely az orthodox államban állandóan a terjeszkedési politikára ösztönöz.

Az itt felsorolt elemek azok, melyek nem hagyhatók figyelmen kivül a délszláv kérdés tárgyalásánál, s melyeknek fel nem ismerése okozta azután a Monarchia sikertelenségeit a balkáni politikában.

Az orthodox állam “caeteris paribus” politikailag aktivabb, erősebb és életképesebb, mint a katholikus állam.