"Népszava Napilap - Publicisztika 2005.04.07
Spiclik és politológusok
Az ifjú titánok iskolás félműveltsége már régen súlyos károkat okoz. A magukat politilógusoknak tételező konjunkturalovagok különösen az elektronikus médiát árasztották el csacska "elemzéseikkel", amelyek nem haladják meg a tankönyvek visszamondásának maximum közepes osztályzatot érdemlő szintjét. Ebben a színvonaltalanságban a Political Capital munkatársai jártak az élen.Úgy próbálták a közbeszéd tárgyává tenni az ügynöklista kérdését, hogy még azokat az irodalmi hivatkozásokat sem ismerték, amelyek mindenki számára elérhetők, rendelkezésre állnak. Mind az 1956-os intézet, mind a XXI. Század Intézet könyvek, tanulmányok tucatjait jelentette meg ebben a kérdésben, illetve e kérdéskört is érintve. Egy ilyen súlyos és a rendszerváltás óta túlhordott probléma megközelítése csak a legmagasabb szakmai és erkölcsi normák betartásával, a törvények maximális figyelembe vételével történhet. A két intézet vezetői szerencsére felismerték a csapdát és nem vállalták a nemtelen versenyt: ki tud több spiclit megnevezni. A "politológus szakértők" egy ideig kavartak még, ám amikor látták, hogy nem számíthatnak komoly szakmai támogatásra, visszavonultak.
Persze nem várhatjuk, hogy a jövőben más, kevésbé kényes kérdésekben a magukat szakértőnek tételező snájdig ifjú urak naponta ne jelenjenek meg a képernyőn, ne szólaljanak meg a rádiókban. Elvégre sajtószabadság van, s bárki elmondhatja a véleményét. A média pedig - nívótlanodásával szinkronban - örül, hogy van néhány "szakértő", aki megmondja a tutit, a szakértő pedig abból él, hogy szakért.
A spiclikérdés sokkal bonyolultabb, mint azt a legtöbb "elemző" elképzeli. Azért merek a szokásosnál keményebben megszólalni, mert 1953-tól 1989-ig több száz, de inkább ezernél is több ügynöki jelentésben szerepel a nevem, s - Karinthyval szólva - fél kézzel több ügynök nevét tudom felemelni, mint amennyi az ifjú politológus urak szedett-vedett listáin szerepel. De ami ennél is fontosabb: spiclik tucatjait ismerem, vagy személyesen is, vagy csak a hiteles történetüket. Korábban már írtam arról, hogy az 1945 utáni korszak teljes struktúráját kell elemzés tárgyává tenni, s annak ismeretében lehet csak a spiclikről bármi relevánsat mondani. Az 1956-os Intézet (amelynek egyik alapítója vagyok, s ma is anyaintézetem) példaszerűen járt el, amikor ennek a struktúrának megismerését lehetővé tette az internetes honlapjára föltett tudományos dolgozatokkal, dokumentumokkal. A spiclikről ugyanis listák alapján nem tudunk meg semmit.
A spicli, a diktatúra karakteréből következően, a mindenkit ellenőrzése alatt tartó állam belügyi gépezetének legalján helyezkedett el, s az esetek egy igen jelentős részében sokkal inkább volt áldozat, mint az általa megfigyelt személy. Nem tudom, hogy lehetséges-e utólag egy olyan kutatást elvégezni, amely a spiclijelentések hatékonyságát elemzi, de eddigi ismereteim alapján az irtózatos mennyiségben készült írásos anyagnak csak néhány százaléka okozott kárt a megfigyelt, besúgott személynek. Természetesen az egy is sok, de amikor történelmi igazságtevésről, a múlt megismeréséről gondolkodunk, kénytelenek vagyunk szociológiai, társadalomtörténeti összefüggésekben látni és láttatni múltunkat. A legtöbb spicli zsarolás hatására vált az ávó munkatársává, azok is, akik pénzt kaptak a munkájukért, s azok is, akiknek beszervezési kartonján a hazafias elkötelezettség áll. A spiclikről semmit nem tudhatunk meg, ha élettörténetüket, jelentéseiket, azok hatását, igazságtartalmát, sokszor kifejezetten dezorientáló szándékát nem ismerjük.
Aki nem ismeri a rendszerváltást megelőző negyven év társadalmi mechanizmusait, az állampolgárok szorongásait, megalapozott vagy éppen alaptalan félelmeit, az ne szólaljon meg spicliügyben. Aki nem tudja, hogy egy kisváros technikusa mit érzett, amikor az ávós tiszt közölte vele, tudják, hogy meleg, aki nem tudja, hogy egy polgári család egyetemista fia mit érzett, amikor megfenyegették, eltávolítják az egyetemről és börtönbe csukják, mert illegális egyházi közösségben tevékenykedik, aki nem tudja, hogy egy avantgárd költő-performer mit élt át, amikor állásvesztéssel és börtönnel fenyegették, mert rendszerellenes verseit olvasta fel zárt körben, aki nem tudja, hogy a deklasszálódott, kitelepítésből Budapestre visszakerült arisztokrata mit érzett, amikor azzal fenyegették, hogy elveszik nyomorúságos tanácsi lakását és a román határ mellé telepítik, ahol gyerekei iskoláztatása megoldhatatlanná válik, aki mindezt nem tudja, s nem értelmezi, annak nincs joga spicliügyben megszólalni. Olyan ez, mintha a nehézfiúk közé került, egyszer megtévedt fehérgalléros bűnöst, aki természetesen köcsöggé válik azonnal, a börtön után a vele történtekért nem sajnálnánk, hanem megvetnénk, mert ocsmány homoszexuális orgiákban vett részt.
Nem tudom, lesz-e elég szakmai kapacitás az "ügynöktörvény" megszületése után az ávó működése finomstruktúrájának elemzésére, az egyes spiclik beszervezési módjainak megismerésére, a spiclijelentések tartalom- és hatáselemzésére. De lehet, nem az lesz a főkérdés, hogy ráérnek-e erre a történészek, szociológusok, hanem, hogy rendelkezésre áll-e minden szükséges információ. Tartok tőle: nem.
Kozák Gyula
szociológus" |
